Irodalmi Szemle, 1999
1999/7-8 - KORTÁRS MAGYAR IRODALOM - Bogdán László: Barbara (töredékek vígeposzból)
KORTÁRS MAGYAR IRODALOM széttárt karral mezőn fekvő T betűk (addig soha nem írt ilyeneket!) nem tűntek el sajgó szeme elől. Később végső tehetetlenségében megkereste a papírkosárban, és öngyújtója lángjánál égette el a cetlit. így talált rá a fővárosi elvtárs. Ült a szobája közepén, körülötte a feldöntött papírkosár tartalma és kezében az öngyújtó. Boticselli belenyal a rumjába, elővesz egy marosestit, megnyalja, rágyújt. Nézi a férfit, próbálja elképzelni, amint a papírkosár mellett térdelve keresi a cetlit, azután meggyújtja, bámulja a szőnyegre hulló pernyét, s csak akkor ereszti a papírmaradékot a hamutálcába, amikor már ujjait perzselik a lángok. De akkor se érti, mi lehet vele? Fekete ruhában lehet, valószínűleg fekete ruhában. De az is lehet, hogy galambszürkében? Nyakkendő, vakító fehér ing. Vagy akkor még nem volt divatban a nyakkendő? Még burzsoá csökevénynek tartották?! Vagy már igen?! Már funkciójához tartozott a felszámolt uralkodó osztályokat majmoló ipartestületi „levantei elegancia”. Nyakkendője berakott nyakkendőtűvel volt vakítóan fehér ingéhez csíptetve, ápoltak voltak a körmei is, nem mint most, és bűzlött a pacsulitól? Térdel az elegáns, fonott papírkosár előtt, és galacsinná gyűrt jegyzetlapok, elhasznált, széttépett naptároldalak foszlányai, kettőbe, háromba, négybe szakított jelentések, gombolyaggá gyűrt újságok, ki tudja, honnan és mikor odakerülő zsír- és csokoládé- és sajtpapírok, elszáradt citrom- és narancshéjak, almacsutkák között válogatva keresi a jegyzettömbjéről nemrég idegesen leszakított lapot. Térdel, mint egy titkos és a nagyközönség előtt ismeretlen vallási szekta konok résztvevője. Tekintetével most megkeresi a pultnál sorban álló férfit. Komikus látvány lehetett, gondolja, és riasztó is egyszerre. Benyit a titkárnő, durván ráordít, kizavarja. A nő fojtott sikollyal, ijedten menekül ki, de a mészfoltos ruhájú emberke által Ferinek nevezett alak ezzel nem törődik, újra meg újra elolvassa az egymás alá írt szavakat, plakát, plakát, plakát, plakát, plakát, azután undorodva, öngyújtója lángjánál meggyújtja a cetlit, és nézi az ide-oda szálldogáló pernyéket. Megannyi sorsából kimozduló magyar, a történelmi szélviharban... Boticselli fintorog. Kiissza a rumját. Valószínűleg ki is mondhatta, többször egymás után, hangsúlytalanul, mintha telefonba beszélne, segélykérőn, mintha be lenne zárva valahová, komikusán nyújtva el a magánhangzókat, mintha csúfolódna valakivel. Plakát, plakát, plakát... A szoba másik felében szögesdrót mögött átfázott, kábálódó cigányok toporognak, és nem vették le róla gyűlölködő tekintetüket, egy mező közepén a napfényben meztelen, széttárt karú nők várták, és az égen megjelentek az amerikai bombázók. Egyedül imbolygott az utcán, magára maradt tehetetlen i betű. Nem volt megállás... A férfi visszatér az asztalhoz, lerakja a poharakat. Amikor már végképp megutálta önmagát, vette a kalapját. A fővárosi elvtárssal se igen törődött, pedig az, a helyzetet nem értve, egyfolytában, hol románul, hol magyarul, hol németül, hol jiddisül beszélt hozzá, s karját tehetetlenül széttárva mondott valamit oroszul is. Amikor ő kiindult a szobából, utánabámult, s négy-öt lépés távolságból tehetetlenül követte. Az ajtók sorra nyíltak ki, könyökvédős, meglepett hivatalnokok bámultak utánuk. Ő nem törődött velük, akkor
