Irodalmi Szemle, 1999

1999/7-8 - KORTÁRS MAGYAR IRODALOM - Bogdán László: Barbara (töredékek vígeposzból)

KORTÁRS MAGYAR IRODALOM

de akkor nem vigasztalta meg, bement a szobájába, leroskadt a székre, úgy érezte, mintha körülötte minden tönkrement volna, csak egyedül ő maradt volna sértetlen, akár a plakát, lebombázott városában; mintha csak egyedül ő maradt volna épen, hogy fel tudja mérni, mit is veszített el... „Plakát! Plakát! Plakát!...” — valami ilyesmiket firkálhatott egymás alá, vagy talán azt: „magányos plakátok”, vagy azt, hogy: „plakátcsendélet”!? Éppen felettesei hívták telefonon Bukarestből, s amikor befejezte a lényegében felesleges, baráti, formális, semmitmondó beszélgetést (már nem emlékszik, a beszolgáltatásokról volt-e szó vagy a kuláklistákról?), megdöbbentette az előtte fekvő, lapról rá visszanéző szó: „plakát”. Igen, valami ilyesmi lehetett, már nem emlékszik pontosan, de a döbbenet letaglózta azóta is, ha megpróbálja felidézni akkori lelkiállapotát Mintha olyan nyelven szóltak volna hozzá, amit nem értett, így válaszolni sem tudhatott rá. Volt azokban az egymás alá firkált plakátokban valami szemérmetlen, valami megalázó, a megcsavart nagy P mezítelenre vetkőztetett cigányok toporgására emlékeztette, a T pedig széttárt karral a hátán fekvő nőre, aki rá vár egy búzatábla kellős közepén, felettük a direkt kökénykék égen amerikai bombázók közelednek, hasukban az ajándékkal. Az

I önmagára emlékeztette, a kamaszra, aki hideglelős szorongással kóvályog a kihalt romvárosban, keres valakit, de csak egy behúzott farkú kuvasz ólálkodik körülötte, sehol senki, csak a tűzfal maradékáról villan szemébe, mintha egy stoplámpa, az elmaradt ipartestületi csúcstalálkozót hírül adó plakát. Azután megint a P, a kóválygó cigánycsapat. Mielőtt a bombázások elkezdődtek volna, összeszedték a városban rekedt cigányokat, s egy szögesdróttal elkerített kertben gyűjtötték össze őket. Fázhattak a szerencsétlenek, hideg volt a november, egész nap topogtak és óbégattak, nem értették, mi történik velük, miért vannak ott, ahol éppen vannak, bezárva?... Szégyellte magát, amikor elhaladt a kert mellett, nem is mert ránézni a szögesdrótra, csak tétován érzékelte a szuronyos puskával ácsorgó, bámészkodó őröket. Mintha ez a szégyen tért volna vissza akkor. Ingerülten tépte ki a lapot a noteszéből, és bedobta a papírkosárba. Nem volt ura arcvonásainak, órákig bámult egy-egy nem létező fekete pontot a falon. A titkárnő be se mert jönni, olyan ingerülten ripakodott rá, pedig esküszik, nem volt ő soha egy durva ember, főként a nőkkel nem, noha az a léhűtő banda bizony úristen megérdemelte volna. Régóta nem azok dolgoztak vele, körülötte, akikkel elkezdte az új világ építését. Valami rejtélyes módon állandóan cserélgették a „kádereket”. Ma fenn, holnap lenn, a páternoszter soha meg nem állt, állandó mozgásban volt, de akkor mégiscsak ráüvöltött a titkárnőjére, noha ismétli, nem volt ő durva...

— Nem volt durva — szólal meg újra a Fanica nevezetű, és könnyek csillognak véreres szemében. — Nem lehetett durva. Egy ilyen csupa szív ember, mint Feri, még akkor sem lehet durva, amikor az kellene legyen. Higgye el nekem az úrfi, hogy ritka az ilyen ember, ritkább, mint a négylevelű lóhere. Meg kellene becsülni az ilyent. Nagyon is meg kellene...

Mégis reámordult akkor arra a szegény, ártatlan fehérnépre. Kávé se kellett, konyak se, savanyú tej se, tea se. Nem fogadott senkit, és a telefonokat is kikapcsolta, kivéve a felettesével összekötő belső vonalat, de a cetli, a plakátokkal és a toporgó, lamentáló, káráló cigányokra emlékeztető P és a