Irodalmi Szemle, 1999

1999/7-8 - KORTÁRS MAGYAR IRODALOM - Bogdán László: Barbara (töredékek vígeposzból)

KORTÁRS MAGYAR IRODALOM

elvtárs?” — aggodalmaskodott a titkárnője, összeszorította a fogát, hogy a seggfejek ne vegyék észre, mi bántja. Nem rájuk tartozik, gondolta. Olyan merev lehetett az arca, akár a decemberi hidegben kódorgó csavargóknak, ha váratlanul meleg szobába kerülnek. „Semmi, semmi” — rázta le titkárnőjét, nem nézett se jobbra, se balra, menetelt a folyosók labirintusában, időnként bólogatott, s mormogott valamit a foga között, legtöbbször azt, hogy menjenek a francba, máskor meg tagadóan rázta a fejét; „nem!”, mondta többször egymás után, hangsúlyosan, „nem!”..

— Tényleg fejes volt — szól közbe a mészfoltos kezeslábasban árválkodó cingár alak, és leül a szabad székre. Fél fenékkel, hogy szükség esetén azonnal le tudjon lécelni. — Feri tényleg fejes volt. Nagy fejes, amilyen maga, úrfi, azt hiszem, soha az életben nem lesz. És nyilván én sem. — Ahogy megismétli az egyelőre értelmetlennek tűnő mondatot, áhítat ömlik el az arcán.

Boticselli elfordul. Irtózik az érzelmek ilyesfajta megnyilvánulásaitól. Gyerekkorában mindig templomba vitte nagyanyja, reggeli misére, esti misére, éjféli misére, esküvőre, temetésre, keresztelőre; istentiszteletekre, vallásórákra, körmenetekre emlékezteti a mészfoltos ruhájú férfi sovány, aszalt szilvára hasonlító arca. Orrában érzi a füstölő vadító tömjénszagát, zuhan, látja önmagát bóbiskolni az éneklések és a prédikációk alatt. Ha éppen nem szunyókált, mindig az arcokat figyelte. A padokon nyugvó imakönyvek fölött külön életet éltek az arcok. Várni lehetett, hogy hamarosan felrepülnek, köröznek a szószék fölött, majd hármas-négyes sorokban repülnek ki a nyitott ablakon, és a templomban csak a fejüket vesztett, alvóbabákra hasonlító, tehetetlen testek maradnak. Boticselli lehunyja szemét, zuhan, nagyanyja csontos, hideg keze után tapogatózik és fél. A pap hangja elúszik a levegőben, egy mondatát hallja azóta is, állandóan ismétlődik: „Mert az elvetemültek kivágattatnak; de akik az Urat várják, öröklik a földet.”

— Ha már itt maradtál, Fánica, ne vartyogj mindenbe belé, mert szájon kaplak. — A medveszerű férfi atyáskodva beszél a másikkal. Leereszkedően ugyan, de nem ellenségesen. Látszik, hogy ragaszkodik hozzá, de az is, hogy azért néha unja már az örökös lelkesedését.

Boticselli kinyitja a szemét. — Egy mondatról beszélt az előbb. Tudja — vigyorog a férfira —, amit maga elé firkált a jegyzettömbre?

— Már nem emlékszik, mi lehetett. — A férfi legyint. — Nagyon el volt kenődve akkor. Kamaszkorában, a háború alatt olyan városban lakott, ahol a bombázások után nem maradt egyetlen ép ház sem, azután az ott lakók, amikor szerintük még rosszabbra fordult a dolog, azokhoz imádkoztak, akik a földdel tették egyenlővé a házakat, azokat várták évekig, évtizedekig, akik akkor megbombázták őket... Rettenetesen nyomasztó volt az a romhalmaz, a tegnapi város, de az egyik hihetetlen alakzatot öltő, kitátott cápaszájra is emlékeztető tűzfal maradékán egy valami csoda folytán teljesen épen maradt, kézzel írott plakát hirdette, hogy az ipartestület, természetesen rajta kívül álló, objektív okokból nem tudja megtartani heti találkozóját a Kis pipáról elnevezett vendéglőben. Hát ő, azután, ha a magányra gondolt, mindig ezt a plakátot látta, azonnal beugrottak a girbegurba betűk, a széteső szavak. Az ipartestület! Igen! Akkor is felvillant előtte a plakát, folyosói odisszeája közben,