Irodalmi Szemle, 1999

1999/7-8 - KORTÁRS MAGYAR IRODALOM - Bogdán László: Barbara (töredékek vígeposzból)

KORTÁRS MAGYAR IRODALOM

beszélget a munkásnőkkel. Emelvényről üdvözli az előtte elvonuló, nyolcas sorokban menetelő, hurrázó embereket. Fekete kocsi összehúzott függönyű ablaka mögött szunyókál. A kocsi százassal rohan egy vakítóan fehér, nyílegyenes országúton. Már ő vezeti a kocsit, a visszapillantó tükörben, akár a múlt marad el a táj. Most utcai tömegben sétál, világos nyári öltönyben, szájában szivar, kezében a friss lapok. Arca nyugodt. Most nő mellől kel fel éppen, kint már virrad; „milyen nap van ma?” — kérdezi, és bal kezével hátát vakarja, de a meztelen, hason fekvő, arcát eltakaró nő nem válaszol. A tömegben kiáltás követ kiáltást, éljeneznek, s valamiféle versikét mondogatnak a végén már üvöltve „Luca, Pauker si cu Dej baga spaima in burghezi!” s a háttérben néhány kövér, fekete cilinderes burzsoá menekül. A mező fölött billeg a hold, magányos asszonyszem. Sorsunk csillagtérképén vibráló nulla.

— Leülhetek?

Hajlott hátú alak a bátortalan hang tulajdonosa. Poharat szorongat a kezében. A pohárban sárgás ital lötyög. Az arca is sárga. Látszik a szemén, hogy egyedül van, és le szeretne ülni, beszélgetni szeretne valakivel, vagy meghitten hallgatni, úgy, ahogyan csak barátok társaságában lehet, kezeslábasán nagy fehér foltok virítanak, egy-egy idomtalan hólabda. Nehéz lehet neki így, egyedül. Nem is tud egyedül inni. „Csak a ló iszik magában” — mondta egyszer egy girnyó a hegyi fürdőhelyen, a gombáról elnevezett kocsmában. Azután nagy, indokolatlan szünetekkel arról mesélt, hogy ő Szálva Visón is melózott, s ott az ilyen nagypofájú, öntelt, gőgös alakokat, mint Boticselli, minden este laposra verték volna...

Megpróbálja felidézni az őt egyre durvábban sértegető fickó arcát, de most nem sikerül. Fintorog. A férfi megpördül a levegőben, az emelvények, autók, nők, lovak, gyárak, írógépek eltűnnek mellőle, az asztal és a fekete ruhás férfiak is szétfoszlanak a levegőben, semmivé esnek, csak a kereszt árválkodik a helyükön, most éppen olyan, mint egy eltévedt fogas, valamit rá kellene akasztani, talán egy női melltartót, talán egy lobogót™

— Te most tűnj el — mordul rá a férfi a mészfoltos ruhájúra. — Mondtam már, csak akkor gyere, ha hívlak. Különben is beszédem van az úrfival! — Gúnyosan nyomja meg az úrfi-t, és újra Boticselli felé fordul.

— Hát szóval — kezdi el újra, mintha semmi nem zavarta volna meg —, egy szép napon úgy otthagyta a hivatalát, ahogy Mózesnek kellett volna otthagynia választott népét, vagy ahogy Szent Pál hagyta ott az oláhokat. Azzal kezdődött az egész, hogy Barbara lelécelt. Barbara a szeretője volt, együtt laktak. Úgy tekintette, mint feleségét. Az is volt, fele részben. Levelet hagyott neki, leragasztott borítékban. Ő már bement az épületbe, amikor a küldönc utánaszaladt, és a kezébe nyomta. Olvasni kezdte, összefolytak előtte a betűk, hányingerig forgott el előtte a szép új világ, amelynek építésére felesküdött. Azt se tudta, merre jár? A lába vitte, de teljesen tajdag volt, alig tudta a sírást visszatartani, pedig elhiheti — mered szúrósan Boticsellire —, ő nem az az „érzelgős fajta”, életében nem sírt, de akkor mégis rájött a heppáré, nem tudta, mi van vele, rossz passzban volt, szédült, mintha részeg lett volna, vörös körök imbolyogtak a szeme előtt. Kezében reszketett a levél; a beosztottjai, a többi elvtárs csodálkozva nézte; látta, amint összesúgnak, „valami baj van, titkár