Irodalmi Szemle, 1999
1999/7-8 - L. Erdélyi Margit : Kánon és műfordítás (értekezés)
Kánon és műfordítás forrásszöveg és célszöveg megfelelése, a pandanok kérdésében. Babits a forrásszöveg elsődlegességét, az idegen alkotás elsajátítását hangsúlyozta, míg Kosztolányi a célszöveget tartotta fontosabbnak, s a kétféle kultúra párbeszédét kultiválta. Ezt írja: „A műfordítás alkotás és nem másolás. (...) Ha elismerjük a műfordítás jogosultságát, akkor nem lehet a műfordítótól betű szerint való hűséget követelni, mert a betű szerint való hűség hűtlenség. (...) Ha egy verset átplántálunk idegen talajba, gyakran elsorvad, nem is mindig a fordító hibájából, de az is megeshetik, hogy új életre kel, szebb lesz, mint az eredeti, mégpedig nem mindig a fordító érdeméből. (...) Úgy látszik a nyelv csodát művel. Néha maga a nyelv szelleme hat”. (1971) A nyelvek szellemiségével függ össze a nehezen fordíthatóság, az értelmezés vagy a fordíthatatlanság kérdése. Pl. a „beszélő nevek”, a figura etimológicák, a frazémák, a trópusok, a tipográfiai ötletek stb. nem könnyen tehetők át egy másik nyelvi közegbe. A fordító dolgát még inkább nehezíti, ha távoli vagy kis népek kulturális kontextusába tartozik egy mű. Kézenfekvő példánk, hogy a szlovák—magyar kulturális kontextus közeli ugyan, de a nyelvi eltérések nagyok. Ezért filológiailag is tiszteletre méltó Pavol Országh Hviezdoslav, Emil Boleslav Lukáč, Vojtech Kondrót, Karol Wlachovský, Katarína Králová és a többiek azon vállalkozása, hogy a magyar irodalmat közelebb hozzák a szlovák kulturális kontextushoz. Ugyanezt tették és teszik elsősorban a szlovákiai magyar költők, írók: Tőzsér Árpád, Cselényi László, Kulcsár Ferenc, Tóth László és a többiek, amikor a szlovák irodalom válogatott műveit helyezik át a magyar kulturális tudatba. Példáink kiemeltek ugyan, nem törekedhetünk átfogó áttekintésre, mindössze azon gondolat igazolására, miszerint nyelv és irodalom, forrásnyelv és célnyelv, kulturális háttér és műalkotás szoros összefüggésben szolgálja a valódi értelmezést. A „lefordíthatatlanságok” pedig a fordító újraalkotó tevékenysége révén mégiscsak megjelenhetnek egy másik nyelv szellemiségében. A fordítás így lesz a legeffektívebb eszköze az interkulturális dialógusnak, műveltségünk megújulásának. Pragmatikusabbra fordítva: írók, költők, műfordítók, egyetemi oktatók, nyelv- és irodalomtudósok, egyaránt és közösen letéteményesei a XXI. század művelő- désmodelljének, a művészeti és irodalmi kánonnak s a humán intellektuel személyiségjegyeinek. IRODALOM: Bárt István — Klaudy Kinga; A fordítás tudománya. Tankönyvkiadó, Budapest 1986, 6. o. Csokits János: Kulturális forradalom Amerikában. Kortárs, 43, 1999. március, 3. sz. 1-6. o. Eörsi István: Időm Gombrowiczcsal. Pesti Szalon Könyvkiadó Budapest, 1997. 22. o. Király István főszerk.: Világirodalmi lexikon. Akadémiai Kiadó, Budapest 1979. VI. kötet, 30. o. Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1971, 515—516. o. Miko, František: Štýlové konfrontácie. Slovenský spisovatef, Bratislava 1976. Aspekty literárneho textu. Pedagogická fakulta v Nitre, 1989. Popovič, Anton: Teória umeleckého prekladu. Bratislava, Tatran 1975. Literárne vzdelanie. In: O interpretácii umeleckého textu, Pedagogická fakulta v Nitre, 1989, 297—337. o. Szegedy-Maszák Mihály: Irodalmi kánonok. Csokonai Kiadó, Debrecen 1998. 7. o. Szerdahelyi István: Irodalomelméleti enciklopédia. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest 1995, 177. o.
