Irodalmi Szemle, 1999

1999/7-8 - L. Erdélyi Margit : Kánon és műfordítás (értekezés)

L. Erdélyi Margit

(mű)fordítók tolmácsolásában jut hozzá. A három lehetőség háromféle értelmezést jelenthet, azokról a szélsőségesebb helyzetekről nem is szólva, amikor akarva vagy kényszerből hazát változtatnak írók, költők, művészek, s rá kell jönniük, hogy nemcsak az ország más, ahová kerültek, hanem az interpretációs közeg is. Következő példasorunk több szempontból heterogén, mégis jellemzőnek tartjuk. Sztravinszkij oroszként, Bartók magyarként maradt igazi a köztudatban külföndön is. Lukács György németül, Molnár Ferenc angolul írta híres vagy sikeres műveit. Vladimír Nabokov angol nyelven adja ki orosz témájú munkáit. Witold Gombrowicz 24 éven át Argentínában gondolkodott a lengyel nemzeti szellemről és irodalomról, a nem egészen lengyel Miczkiewiczről, Chopinről, Kopernikuszról. A kelet-európai korabeli értelmiség sajátos helyzetét Eörsi István elég szkeptikusan jellemzi: „Akár menekülünk attól, amik vagyunk, akár még jobban beleragadunk, mindenképpen belerokkanunk.” (1997) Ugyanő fejti ki, hogy csak a kis népekre jellemző az eltúlzott nemzeti szellem, s az ő irodalmuk szorul rá az öntömjénezésre. Azt mondja: „Képzeljük el Goethet vagy Shelleyt, amint kérkedik németségével, angolságával”, (ibid)

A kis kultúrákat többen mintegy utánzásnak minősítik, amelyeken rajta a megkésettség bélyege is. Való igaz, nem egy nemzeti érték, izmus, írói ouvre született külföldi hatások nyomán, rendszerint valóban megkésve, noha az ellenkezőjére is van példa. Némi arányeltolódásokkal Európa-szerte nyomon követhetők a legkorábbi korstílusok után a felvilágosodás, a romantika eszmeáramlatai, az avantgárd és neoavantgárd stílusirányzatok, az abszurd dráma s legutóbb a posztmodern hatása. Az egyes nyelvek szűkebb vagy tágabb elterjedése befolyásolja az interpretációk gazdagságát is. Nyilvánvaló, hogy a sokak által ismert angol, francia, német, orosz stb. nyelvű irodalom olvasóközönsége mennyiségileg nem hasonlítható össze a magyar, a szlovák, a finn, az észt, a litván, az albán stb. irodalom szűkebb olvasórétegével. Enyhítheti a távolságot a kultúraközi interpretáció tudatos felvállalása, elsősorban az irodalomoktatással, az idegen nyelvek tanításával, illetőleg a fordítások gyarapítása révén, vagyis a műfordítók kinevelése, s a műfordítás presztízsének erősítése által. Ugyanakkor ez a többcsatornás folyamat kánonokat építhet és átértelmezhet, esetleg rombolhat is a változó értékrendek vagy axiológiai kívánalmak függvényében.

Irodalmi kánon — megértés — és fordítás egymással szorosan összefüggő fogalmak. Miként nem taglalhattuk e munka keretében az irodalmi kánonok minden összefüggését, úgy az interpretációs irányzatok és recepcióelméletek konklúzióit sem győzzük figyelembe venni. Fontosnak tartjuk azonban, ha vázlatosan is, a fordítás néhány elméleti és pragmatikus tényezőjének kiemelését. A fordítástudományban és „-művészetben” óhatatlanul érvényre jut a nyelvészet és irodalomtudomány szimbiózisa, amely gyakran ellentmondásokat hordoz. A viszonylag szerény számú magyar fordításelméletek leginkább külföldi példákra hivatkoznak (Bárt — Klaudy, 1986), és joggal. Mi most azonban két nagy költőnket, ill. írónkat említjük, akiket a műfordítás elmélete és gyakorlata is vonzott. Babits Mihály és Kosztolányi Dezső nem értett egyet az egyik fontosnak tartott kérdésben, azaz a fordítás hűsége, a