Irodalmi Szemle, 1999
1999/7-8 - L. Erdélyi Margit : Kánon és műfordítás (értekezés)
Kánon és műfordítás kontinuitást. Ezen belül több irodalomtudós az európai értékeket hangsúlyozza, mint T. E. Eliot vagy Babits Mihály és Szerb Antal, közülük Babits jobban elkötelezte magát az európaiság és az ún. „magas irodalom” mellett. Bőven krizálták is ezért, Szegedy-Maszák utal rá (ibid 17. o.), hogy Ford Madox Ford angol szerző már őt megelőzően is tágabban szemléli a világirodalom szemantikai mezejét, beleértve a szóbeliség, népdalok, mesék, legendák, mítoszok műfajait, és más Európán kívüli népek, nemzetek költészetét: az amerikai indiánok alkotásait, az egyiptomi, mezopotámiai, perzsa, héber, arab, kínai, japán költészetet, írásbeliséget. A nemzeti és világirodalom definíciói láthatóan ellentmondásoktól sem mentesek, azért sem, mert egyfelől az irodalom tág horizontú folyamatosságát kívánják képviselni, másfelől a remekművek kánonját. A témakör korábban is, napjainkban is állandó polémia tárgya. Remélhetőleg az újraolvasások, a fordítástudományok és a komparatisz- tikai vizsgálatok közelebb visznek e kérdések tisztázásához. A nemzeti meghatározottság gondolata már a XVIII. században megfogalmazódott, de még a XX. században is meglehetősen központinak számít több nemzet irodalmában. A világ civilizációs előrelépése, a nyugati kultúrák másfajta szemlélete azonban sok esetben más irányt adott a műalkotások inspirációjának. Jellemzőbb lett a kozmopolita szemléletű művek pozitív értékelése, s elavultabbnak minősültek a népi, nemzeti jellegű alkotások. Példaként kiemelhetjük az ötvenes években zajló Móricz-vitát, amikor is az egyik legnagyobb magyar írónak tartott Móricz Zsigmond nemegyszer elmarasztaló minősítést kapott. Milyen pro és kontra érvelés folyt akkoriban, azt most nem firtatjuk. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az író elmélyült szociális érzékenysége, kitűnő stílusú írásművészete a tipikusan magyar valóságanyagban, szemléleti és gondolati közegben gyökerezik, ezért bármely nyelvre fordítják műveit, a legtökéletesebb fordításban is furcsaságnak, extremitásnak fog számítani, különösen akkor, ha egy Thomas Mann-profilú európai szellemiséghez hasonlítjuk. Ady Endre szimbólumrendszere és költői képei ugyancsak javarészt a nemzeti kultúrközegre kötődnek, ezért a legjobb fordításokban is nehezen érthetők. Az irodalmi törekvéseket másfelől nézve a gyökerek keresése is jellemzi. (Lásd az új kultúrák jelentkezését az USA-ban, Afrikában, Ázsiában, Kanadában.) A kérdéskör olyannyira összetett, hogy a nemzeti és kozmopolita szembenállás magába olvaszthatja az európai és nem európai, a nyugat- és kelet-európai, a nagy és kis nemzetek, sőt — bizonyos politikai felhanggal — a nemzetiségek vagy az amerikai feministák irodalmának rangsorolását is. A vázolt helyzet nem könnyen megválaszolható kérdéseket evokál: Milyen mérce szerint hasonlítsuk, minősítsük a különböző irodalmakat? Mely kultúraközelségek vagy -távolságok esetén lehet, érdemes vagy szükséges tudományos párbeszédet kezdeményezni, azaz megismerni és megismertetni az afrikai, a kínai, a jiddis stb. műveket az egyetemi hallgatóval, a könyvolvasó emberrel. Hol vannak az egyes irodalmak határai, ill. lehet-e az irodalom határtalan, s ha igen, mely esetben? A nemzeti irodalmat rendszerint anyanyelvén olvassa bárki is, az idegen nyelvű műveket az általa ismert idegen nyelven eredetiben fogadja be vagy a
