Irodalmi Szemle, 1999

1999/7-8 - L. Erdélyi Margit : Kánon és műfordítás (értekezés)

L. Erdélyi Margit

ugyanazt a Bűn és bűnhődést olvassák. Tény természetesen az, hogy Szophoklész Antigonéja, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése színpadon látva vagy olvasva is ontológiailag létező műalkotás. A szélsőséges interpretációk pedig vagy parafrázisnak minősülhetnek vagy olyan adaptációknak amelyek jók lehetnek ugyan, de alig van közük Szophoklészhoz és Dosztojevszkijhez. Közismert dolog az, hogy sokszor félreértés, esetleg szándékos félreértés is vezérli a kétféle szemlélet pártolóinak diskurzusát Ahogy korábban kötelező volt Marxra, Engelsre, Leninre, Lukácsra stb. hivatkozni, ma sokan megfellebbezhetetlennek tartják Barthes, Foucoult, Gadamer, Lyotard, Heidegger, Jau6, Derrida és mások kijelentéseit Persze, ellenzőik nekik is vannak Csak zárójelben kívánjuk megjegyezni, hogy Alan Sokol, a New York-i Egyetem fizikaprofesszora 1996-ban egy posztmodern szociológiai folyóiratban (Social Text) közzétett paródiájával leleplezte a természettudományi szakkifejezésekkel visszaélő, a szerinte halandzsanyelvet alkalmazó posztmodern tudósokat (Csokits, 1999)

Meggyőződésünk, hogy fontos a szubjektív elemek számbavétele az irodalmi recepcióban, hiszen mindig saját olvasatunk dönti el, tetszik-e vagy sem az alkotás, és véleményünkbe beépül az öntudatlan és tudatos befogadói felkészültség. Nem tagadhatjuk azonban a művészi érték objektivitását: az alkotó korának társadalmi valóságát, a történelmi vagy biográfiai tényeket, a filológiai adatokat, a formai elemeket, a verselés technikáját, amelyek a mű objektív voltát bizonyítják, s elhelyezik azt „a kanonizált vagy periferikus irodalomban”. (Szerdahelyi, 1995) Korok és szemléletek bizonytalanságai nemcsak a kánonvitákban tükröződnek, hanem a kánonokban, illetőleg azok újraértékelésében is. Véleményünk szerint a mai aktuális viták során nem is annyira a posztmodern elméletek és nézetek befogadásával van gond, hanem azok extrém vagy ellentmondásos vagy éppen zavaros interpretációival. Miközben közülük némelyek a kánonok megszüntetését hirdetik, maguk is kanonizálnak, kommunikációs magatartásukkal az elit popularitásában tetszelegnek, s ez a jelenség beázüremkedett az egyetemi művelődésbe is. Természetesen figyelembe kell venni, hogy jelen idejű tendenciákról van szó, amelyek változóban, módosulóban vannak, az irodalmi szövegek pedig átértelmezve vagy medializált kulturális közegben is a tényszerű önértékrendjüknek felelnek meg. Az irodalmi kánonok kérdéskörét az állandó viták ellenére sem tartjuk elhanyagolhatónak, egyetértve Szegedy-Maszák Mihály megjegyzésével: „a kánonok egyrészt segítenek a megismerendő művek kiválogatásában, másrészt viszont korlátozzák az ízlés nyitottságát. (...) A kánon egyrészt a befogadás megismételhetőségét tételezi föl — az a mű tartozik a kánonhoz, amelyiket újraolvassuk —, másfelől a művek új összefüggésbe helyezhetőségét sugallja.” (1998)

Az irodalom nemcsak időben, hanem térben is változik, s ez a tény felveti újabb oppozíciók kérdését az értékrendben. Miként értékeljük a különböző nemzeti irodalmi kánonokat vagy a világirodalomba tartozó alkotásokat? Mi tartozik a nemzeti és mi a nemzetközi örökségbe? Hogyan definiáljuk az egyetemes (vagy viszonylagos?) világirodalom fogalmát, amelyet Goethe mondott ki először Weltliteratur szavával. A világirodalom fogalmát rendszerint úgy értelmezik mint az irodalmi folyamatot, azaz a kulturális