Irodalmi Szemle, 1999

1999/7-8 - L. Erdélyi Margit : Kánon és műfordítás (értekezés)

Kánon és műfordítás

akkor jó, ha híven tükrözi saját korának társadalmi folyamatait, s ä művészi hatás alapvető feltétele, hogy a műalkotás reflektáljon a befogadó korának társadalmi problémáira. Tudjuk, némely klasszikusra ez valóban érvényes is, de azt is tudjuk, hogy mások éppen nem ettől lettek klasszikusok. Végigtekinthetjük a sort Szophoklésztől Beckettig. Következésképpen az értékek besorolásának másik nagy oppozíciós vonulata, retrográd tekintve is, a realista és nem realista törekvésekben kereshető. Nyilvánvalóvá vált azonban, hogy ha egy kánonnak bemerevítik a határait (lásd nem egy marxista esztéta elképzelését), ez ízléskorlátozást teremt így történt, hogy a Thomas Mann és Max Weber által is nagyra becsült filozófus, Lukács György rákényszerült, hogy ízlésén és realizmusértelmezésén módosítson. Idős korában a realizmus kritériumrendszerét elsősorban a tartalmi szférára s a társadalom alapvető törvényeire vonatkoztatja. Szemléletváltásából következik, hogy a nagyrealisták közé sorolta Franz Kafka misztikus és abszurd művészetét és Bertolt Brechtet, aki ugyan marxista volt, de antirealistának tartotta magát Kora magyar irodalmából pedig Ady Endre költészete iránt Lukács kiemelten érdeklődik, noha Ady esetében szimbolistáról van szó, A realizmus pártolói tehát nem egy esetben a maguk esztétikájához igazították a nagyok műveinek minősítését, hiszen ezt követelte a kánon. Amúgy is a XIX. századi nagyrealisták művei bizonyos vonatkozásban kilógnak a sorból, akár Balzacot, akár Dosztojevszkijt akarjuk vizsgálni

A marxista esztétikák egyeduralomra törekvését a strukturalista, illetve szemiotikái irányzatok igyekeztek felváltani, főleg azzal a céllal, hogy objektívabbá tegyék a tudományos megismerést. Ezzel az intencióval még bele is fértek volna egy szélesebben értelmezett marxista esztétikába, de a marxista ideológiával nem tudtak egyetérteni. Állításuk szerint, pontos vizsgálódás esetén minden kutatónak ugyanahhoz a műstruktúrához kell eljutnia. A számszerűsítés és a statisztikai eljárások alkalmazása azonban egyrészt féloldalasra sikeredett, s így önmagában nem lehetett értékmérő, másrészt ugyanarra a következtetésre jutott, mint a hagyományos szempontú vizsgálatok (Magyar viszonylatban lásd elsősorban Hankiss Elemér, Szili József, Fónagy Iván munkáit). Magyarországon a XX. század elején nem volt olyan szövegelemző iskola, mint az orosz, prágai vagy amerikai. A mai magyar szintézistörekvések is több tekintetben eltérnek a szlovák elméletektől. A Nyitrai Iskolára, Anton Popovič és František Miko által indított/vezetett műfordítói és irodalmi kommunikációs műhelyekre gondolunk. (Popovič, 1975, 1989; Miko 1976, 1989) A strukturalista, szemiotikái és informatikai vizsgálódás tulajdonképpen akarva-akaratlanul is bizonyította, hogy a tárgyilagosság és tudományosság jogos igénye mellett figyelembe kell venni a befogadó szubjektivitását is. Az objektív és szubjektív kettős oppozíciója művészetekben és irodalomtudományokban — de főleg az irodalomkritikán belül — nagyobb hangsúllyal vizsgálandó és vizsgálható, mintsem azt e tanulmány keretei megengedhetik. Annál is inkább, hogy korunkban a szubjektivitás szószólói esetenként olyan szélsőséges következtetésre jutottak, hogy az irodalmi művek értékelésének nincsenek objektív kritériumai, hogy a műről alkotott képe minden befogadónak más és más. Ez azt jelenti, hogy nem ugyanazt az Antigonét látják az egyes színházi nézők egyazon produkció esetén, s nem