Irodalmi Szemle, 1999
1999/7-8 - L. Erdélyi Margit : Kánon és műfordítás (értekezés)
Kánon és műfordítás A kánon fogalma mértéket, szabályt, előírást, törvényt jelent a Világirodalmi lexikon címszava szerint (1979), az irodalomtudományban a mértékadó művek jegyzékének értelmében alkalmazzuk, más kontextusban a Biblia kanonizált könyveit értjük alatta. A kanonizálás pedig az a folyamat, amelynek során egy-egy kánon kialakul. Ez a jelenség megvolt az ókori keleti irodalmak történetében, s azóta is érvényesül korok, szemléletek, szerzők, műfajok, művek függvényében. Végső célja mindig valamely szabályként elfogadható válogatás, rendszerint homogén irodalmi művekből, oktatásra, esztétikai ízlésformálásra szánva. A fenti — látszólag egyszerű — megfogalmazás azonban csaknem a kezdetektől permanensen magában hordta és hordja a viták sorozatát is, amely napjainkban olyannyira felerősödött, hogy szinte már válságot teremt. Köztudomású, hogy különböző művészeti korszakok végén mindig is megjelentek olyan újszerű alkotások, amelyek nemcsak hogy nem igazodnak az előző kánonhoz, hanem azzal teljességgel szembenálltak. Az esztétikák és elméletek értékrendjét tehát ki kellett tágítani, hogy az újabb és újabb művészi kísérletek is részei legyenek a kánonnak, mindamellett ne rekesszék ki a hagyományos értékeket. Az említettek kapcsán szépíróban és irodalomtudósban egyaránt felmerülnek a következő kérdések: Egy kánonon belül meddig tágíthatók a formaváltozás határai? Melyek lesznek az értékes és értéktelen, művészi vagy nem művészi, hiteles vagy nem hiteles alkotások? Befolyásolja-e egy adott kritikai szemlélet a művek jelentőségét, vagy az újszerű megírt mű alakítja ki kritikusait? Úgy gondoljuk, a problémakör felfejtése nagyvonalakban megoldható egy általunk felvázolt vonal mentén, melyet — jobb híján — a kéttagú oppozíció tengelyének nevezünk. Az első szembenállás a régi és új, illetve a hagyományos és modern fogalmak eredője. Közülük a hagyományos javarészt konstans, az utóbbi, a modernség fogalma viszont relatívabb értékű, s a változó folyamatoknak inkább függvénye. Az újabb és újabb szemléletek ugyanis nemcsak az elavulást erősítik, hanem az újraéledést is. Az említett oppozíció aktuális vonatkozásaiban a posztmodern recepcióelméletek olyan szélsőséges változatát is magában foglalja, mely szerint a műalkotás valójában csak a befogadó tudatában létezik, ott kel életre. Nem törekedhetünk teljességre e — szerintünk látványos — szembenállások felvázolásában, ám fontosnak tartjuk olyan tendenciák említését, amelyek lényegesen befolyásolták irodalmi műveltségünk kánonját. A marxista esztétikák alapján megtanultuk, hogy az írói alkotás mércéje a realizmus, azaz egy mű L. Erdélyi Margit
