Irodalmi Szemle, 1999
1999/7-8 - Gál Sándor: A legnagyobb törpe (Történelmi kabaré) 1.
Gál Sándor ten. Hadifoglyok voltunk, s ahogy Szemjonov megállapította: „meztelenül és nadrág nélkül”. Igen, ez volt a színtiszta igazság. A legeslegszíntisztább! Egyetlen birtokunk a két kezünk és a fejünk volt. S ezzel az elmúlt küzdelmes három esztendő alatt hadseregünk gazdaggá tette hazánkat. Harcoltunk! Harcoltunk, és harcunk eredményeként birtokba vettük az egész transzszibériai vasútvonalat. Kereken húszezer vagon felett rendelkeztünk, aminek következtében urai lettünk a katonapolitikai és a gazdasági helyzetnek az egész óriási térségben. És ezt katonáink okosan — de még milyen okosan! — haszonra fordították. Három év nagyon hosszú idő, s mivel katonáink nem csak katonák, de egyben nagyon művelt emberek is voltak — inteligens iparosok és munkások, de akadt nem egy egyetemet végzett vezetőnk is —, a kapott havi zsoldot nem tékozolták el. De nem ám! Nem költötték vodkára meg rossz nőkre, bárányhúsra, cobolyprémre. Nem bizony. Hanem közös akarattal összegyűjtötték és egy hatalmas kereskedelmi társaságot alapítottak és egy bankot, a légionáriusok bankját, amelynek kezdőtőkéje nem kevesebb, mint hetven- millió békebeli korona volt. Úgy ám, tisztelt publikum. Továbbá katonáinknak a Távol-Keleten az ott található különböző áruféleségekből sikerült nagy készleteket felhalmozniuk, s azt maradéktalanul hazaszállítaniuk. Ennek megoldására a szövetségesek huszonnégy gőzhajót bocsájtottak rendelkezésünkre; tizenkét gőzhajót pedig magunk béreltünk. Ezek a hajók Trieszt és Vlagyivosztok között több utat is megtettek. Eközben, mert akadt rávaló, egy tengerjáró hajót is vásároltunk magunknak. A történelemben először lobog zászlónk az óceánok felett. Igaz, egy Shakespeare nevezetű angol régebbi forrásokat idézve arról ír, hogy létezett cseh tenger; s ha egyszer tengerünk volt, akkor nyilván flottával is rendelkeztünk... Ma pedig Légia nevű hajónk — mert erre a dicső névre kereszteltük — az egész világon ismét hirdeti ifjú államunk és kereskedő népünk nevét és hírét... És nincs kalózkodás, mint némely magyar Esterházyaknál! Természetesen mindennek ára van. Ez így igaz. De a háborúban a háború törvényei érvényesek. Ez köztudott: aki bírja, marja. Aki meg nem, az marha... Szemünkre vetik többek, hogy lefoglaltuk a távol-keleti vasútvonalat, s ezzel a bolsevikokat segítettük hatalomra; hogy föláldoztuk Kolcsak admirálist, azzal, hogy átadtuk a vereseknek... Ezek persze tények. Háborús tények. Ám ha nem ezt tesszük, hogyan juthattunk volna például az orosz arany- és ezüstkészletekhez, amelyek egészen véletlenül Kolcsak különvonatának vagonjaiban voltak elhelyezve?! Vagy ezeket a kincseket hagytuk volna ott a rabló és fosztogató vereseknek?! Egy Leninnek? Vagy Joszif Visszarionovicsnak?! Hát nem! És ezerszer nem! Nyugodt lélekkel állíthatom, hogy mi a két rossz közül a kisebbiket választottuk. Amit tettünk, azt helyesen tettük. Mert aranyra és ezüstre ifjú hazánknak is nagy szüksége volt. Fiaink vérrel és verítékkel váltották meg ezt a kincset hazájuknak... És nem csupán Távol-Keleten, idehaza is meg kellett hozni országalapításunk fájdalmas áldozatait. Szegény, szegény Milan Rastislav! Ha nem makacskodik a sajtó előtt, hogy ő csak repülővel... Ha vonatra ül, ma nem kényszerülnénk az emlékmű felépítésére Bradlón... Ám ahogy tatyícsek Tomáš mondotta volt, ez a legkevesebb, amit megtehetünk a
