Irodalmi Szemle, 1999

1999/1-2 - Kövesdi Károly: Egy történet története...

Monoszlóy Dezső köszöntése

látványa volt a ludas? — egyszerűen eltévesztettük a házszámot. A ház, az udvar, a gang, a lépcsőforduló, minden a helyén, remélhetően azóta is, s a helyén van hál’ istennek az író, Monoszlóy Dezső is, Lajtán túli, földrajzi értelemben számunkra inneni őrhelyén, tehát kis túlzással mondhatnánk: itthon. S itthon van ő, Pozsonyban is, abban az országban, illetve annak darabjában, ahol életének több mint két fordulatos évtizedét töltötte, míg az orosz tankok csörömpölése menekülésre nem késztette.

A kérdés most már magától adódik: vajon itthon van-e a szlovákiai magyar irodalomban is? Hazatért-e szellemi életünkbe? Igényeljük-e, hogy itthon legyen? Vagy csak egykori életének színterén, regényeinek egykori helyszínén, az írói élményvilág szintjén járogat „haza’? Netán csak a hatvankilenc előtt írt regények és versek szülőhelye az akkori Csehszlovákia? Egy író nyilvánvalóan akkor van otthon egy irodalomban, ha szellemileg van jelen, ha könyvei jelennek meg, ha van olvasótábora (bár ez utóbbi területen földrengésszerű, sajnos pozitívnak nem nevezhető változás állt be minálunk is). 1969-től 1989- ig Monoszlóy Dezső nem volt itthon a szlovákiai magyar irodalomban. Egész pontosan fogalmazva: ki volt tiltva belőle. Emlékszem, hányan kapták fel a fejüket arra az interjúra, amelyet Keszeli Ferenc készített vele az akkor induló N

ap egyik korai számában. Majd egyre gyakrabban tűnt föl írószövetségi összejöveteleken, regényei, immár cenzúrázatlanul, újra megjelentek — A milliomos halála a Madách Kiadónál ’91-ben, a Menekülés Szodomából az AB- Art-nál ’94-ben. Itt-ott egy-egy alkalmi kritika is napvilágot látott, ám elmaradt az a jóvátétel, amely kijárna az emigrációba kényszerült alkotónak.

Hogy ne legyünk azért teljesen igazságtalanok, hasonló jelenségnek lehetünk tanúi a Magyarországról távozott, évtizedekig Nyugaton élt alkotók esetében is. Gondoljunk csak Faludyra, aki némileg megcsömörödve futott vissza, Gömöri Györgyre, akinek eszébe sincs hazatelepülni. Vagy feltűnt-e valakinek, hogy például a mai napig nem fordult elő, hogy az Ünnepi Könyvhét megnyitóján egy londoni, párizsi, esetleg bécsi magyar író szólt volna a nemzet olvasóihoz? Hazaköltöző szellemi műhelyek sorvadtak el, azt az eretnek gondolatot sugallva, hogy inkább maradtak volna ott. Külföldön. S hogy még kevésbé legyünk igazságtalanok: vajon nem maradt-e magára az orosz irodalom nagy öregje, Szolzsenyicin is? Mintha második számkivetettsé- gét élnék az emigráns írók, immár odahaza, magukra maradva a társadalomról alkotott kendőzetlen véleményükkel. Pedig már nem „árthatnak”. Mi a gond hát mégis velük? Talán kevésbé hajlamosak az általunk megszokott „kompromisszumkészségre”? Lehetséges, hogy a „világlátott”, a „világ-élt” gondolkodók — tetszik, nem tetszik — kényelmetlenek az otthoniaknak? Sárdagasztó kis vitáinktól távol állnak, nem is igen érdekli őket. Többségük számára az alkotómunka az elsődleges, egészséges ösztönnel, tapasztalattal élik meg az irodalmi életet, kerülve és talán unva a nálunk oly divatos szekértáborozást, vélt vagy valós hatalmi harcokat. S ez valahol a mi fekélyeinkre, irodalmi, köz- és szellemi életünkre is vet nem éppen szívderítő árnyékot.