Irodalmi Szemle, 1999

1999/1-2 - Kövesdi Károly: Egy történet története...

Monoszlóy Dezső köszöntése

Mert, visszatérve Monoszlóy Dezső személyéhez, az ő életművének a zöme éppen itt született. Második indulása, ahogy emlegetni szokták, itt esett, itt jelentek meg verseskötetei, melyek táptalaját klasszikus műveltsége és a realizmustól való irtózása adták, novellái, melyek „kilógtak a sorból", hiszen, mint egyik kritikusa megjegyezte a hatvanas években, „verseskötetéből a mi sajátos problémáink — nemzetiségi létünk, küzdelmeink és perspektíváink — teljes mértékben hiányoztak. Monoszlóynak az adott valósághoz való viszonya más volt: általánosabb és egyúttal egyénibb.”

Alkotói világának tudatosságára, mely a gyanútlan olvasónak talán fel se tűnik, hadd említsek egyetlen példát: a több fejezetre osztott, ám igazában három dimenzióban játszódó regényt, a Milliomos halálát (melyet túlzás nélkül a közép-európai próza egyik kiemelkedő alkotásának tartok). A történet egy normális, sokszínű, háború felé sodródó világban kezdődik, ahol álmodozás, szerelem, kalandok, gyűlölet, undor, a teljes élet jelenik meg kaleidosz- kópszerűen, az ennek megfelelő szöveg- és stíluskörnyezetben, amely átcsap a szocializmusnak nevezett világ keserű sivárságába, hogy a regény harmadik része egy őrült vízióba torkolljon, amely egy elmebeteg hallucinációinak, tudathasadásának a képzetét kelti, holott — természetesen — sokkal több annál. A regényben minden világkép (ha úgy tetszik: rendszer) a maga adekvát hangulatával nyer kifejezést, ahol az életérzés, az írói stílus is a környezethez igazodik: az első részben dúsan csapong, a másodikban szinte a porig szürkül, csak itt-ott üt át rajta a fanyar irónia, hogy szinte apokalipszisszerű kilátásta- lanságba torkolljék, ahol már minden fogás megengedett.

Önök valószínűleg csalódni fognak, ha azt várják tőlem, hogy itt most Monoszlóy Dezső életművét próbálom meg lajstromba venni. Nem vagyok filosz, az is távol áll tőlem, hogy kritikai bonckés alá vegyem alkotásait, hisz kritikusi szerepkörben sem akarok tetszelegni, még csak méltatni sincs igazán kedvem ezt az általam igen tisztelt embert. Tulajdonképpen ez nem az én tisztem lenne. Hiszen én is ahhoz a generációhoz tartozom, amely akkor eszmélt, vagy próbálgatta első lépéseit, amikor ő már sokadik menekülésén túl volt. A dicső hetvenes évek elején mi már nem igen találkozhattunk Monoszlóy nevével, nemhogy a műveivel, hiszen a hazai hivatalos irodalmi élet gondoskodott róla, hogy ne legyen ott a divatos nevek között, s ez a közeg úgy vélte, eldöntheti, kinek a műve akad majd fenn azon a bizonyos rettegett rostán.

Szerencsére, vagy törvényszerűen, a rosta erről nem igen vesz tudomást. A rostát nem érdekli a slepp, a divat, a belemagyarázás, a patikamérleg, a segítség, a baráti fojtogatás. A korszellem. Hogy népi valaki, vagy urbánus, világpolgár, plebejus vagy arisztokrata. A rostát a történet érdekli, ami megmagyarázhatatlan, de, mivel megszületett, kikerülhetetlen. Ezt a történetet nevezhetjük novellának, versnek, regénynek, rádiójátéknak, bárminek. A történeten pedig átkukucskál az a bölcsesség és szabadságszeretet, amely minden valamirevaló alkotót menekülésre késztet, s amely rá fogja döbbenteni a