Irodalmi Szemle, 1999

1999/7-8 - Duba Gyula: Joyce-szal Ontario tartományban 3. (esszénovella)

Joyce-szal Ontario tartományban 3.

múltja és őskora üzen általuk! Teljes jelentésüket (talán) az unokám sem ismeri, inkább sejtések számára, mint fogalmak, ám érzi, hogy ki kell mondani őket, ismételni és a tudtomra adni, talán a születő-formálódó emberi benső, a lélek és a nyelv misztériumjátéka ez.

Oda fel... mondta volt kicsi Robi, s mi most ismét repülünk a feleségemmel, haza Ontario tartományból Közép-Európába. Átgondolom az elmúlt hónapokat Kitchenerben és ismét eszembe jut országunk-régiónk nagy dilemmája: átokföldje maradjon Közép-Európa vagy megújuljon?! Kiélezett a kérdés, a valóság sosem ennyire vágletes, ám fedi a lényeget. A Balkán forrongása érzékelteti, hogy az „átokföldje” nem egészen irreális fogalom. Alattunk Ontario tartomány homályba vész. Északkeleti irányban repülünk, Quebeck és Montreal felé, ahonnan 1820-ban a Grand Trunk — a Nagy Vasút indult Toronto felé, (a földrészeknek, Szibériának, az Egyesült Államoknak is megvan a maguk múlt századi nagy vasútja!), a vaspálya fehér gőzöket és füstfelhőket eregető, fekete szörnymozdonyaival, amely lehetővé tette, hogy a Nagy Tavak környékén lázas építőmunka kezdődjön. Európából tömegesen indulnak ide, 1871—1891 között félmillió bevándorló Németországból, Skandináviából, Orosz-, Lengyel-, Olasz- és Görögországból, Ausztriából és Ukrajnából. Szétraj- zottak a vadonban, primitív faházakat építettek, rövid idő alatt, alig történelmi pillanaton belül megalapozták és építeni kezdték az indiánoktól elperelt és őserdőtől elhódított térségeken Európát, elhagyott szülőföldjük mását, a közép-európai régiók másolatát. Ami idők során változott, új helyi jegyekkel gazdagodott, ám eredeti vonásai ma is felismerhetők. A pionírok harcoltak és békét kötöttek az indiánokkal, ellenségeskedtek egymással és szövetségre léptek, Fenimore Cooper regényeiből nyomon követhetjük életüket. Megismerhetjük az irokézek, a delaware és húron törzsek csatáit egymással és a fehérekkel. Látjuk, ahogy Unkas, a fiatal delaware főnök és Cora, a fehér telepeslány egymással rokonszenveznek, s ahogy mindkettőt megöli Magua, a hunorok főnöke, majd aztán őt, sajnos későn, leteríti a fehér vadász, Sólyomszem golyója. Alattunk sugármeghajtású motorok zúgnak, ám nem nehéz arra gondolnom, hogy a Niagara-vízesés (a neve indián nyelven „mennydörgőt” jelent!) robaját hallom a mélyben. Szelíd Garam menti tájról származom, és a roppant természeti jelenségek, az őserő megnyilvánulásai mindig megrendítenek. Megérzem az őserőt! Mintha a végtelen érintene meg, valami elemi istenség szólít meg ilyenkor! Emlékszem, először a Magas-Tátra rendített így meg, majd a Balaton s később Jaltánál a tenger! Legutóbb pedig a Niagara. Néztem, ahogy a roppant víztömegek a mélybe zuhognak, fehér vízpárában olvadva köddé a felrobbant molekulák, folyamatosan zúgva-böm- bölve, s ez így van az idők végtelenje óta. Tudósok megfigyelték és kiszámították, hogy a sziklás mart, ahonnan a Niagara vize alázúdul, állandóan hátrál, kopik, s talán fájdalmában bömböl a végeérhetetlen folyamatban. Minden így hat rám, ami roppant erejű, elemien ősi és végtelennek tűnő! Mindebben irodalmi indíték is lehet, gondolati felismerés, a látvány nagyszerűségében a lényeg megsejtése. Ez tudásunk azon része, amelyet érzünk, ám nem tudjuk kimondani! Ahogy kicsi Robi sem tudhatja bűvös szavai titkos értelmét.

Bizonyos azonban, hogy némi csalafintaság is áll emögött. Már indulás előtt