Irodalmi Szemle, 1999

1999/1-2 - Kövesdi Károly: Egy történet története...

kiindulópontja és vége Monoszlóy Dezső becserkészése, legyünk konkrétak: maradjunk ott, ahol e nevetséges bolyongás valóban megesett: Bécsben, Mo- noszlóyék utcájában.

Hozzájuk igyekeztünk, gondosan őrizgetve a címet, téblábolva a szomszédos, ismerős, és mégis idegen világban. Kilenc évvel a bársonyos szabadság ránk zúdulása után, a belénk ivódott rabság minden gyalázatos bélyegével, a takargatott, de éppen ettől pőrén szellőzködő lelkűnkön.

Mint Illyés hunjai Párizsra, ráleltünk végül a kapura, a falon a csengőre, a kis mikrofonban pedig a mindig kedves, az angyali feleség, Kati eligazító hangjára: gyertek be az udvarba, a második emeleti ablak nyitva, leintek, s megtaláltok bennünket. S lön integetés, az udvar hátsó, bal sarkában rá is találtunk a megadott folyosóra, ahol éppen egy festő- vagy kőművesbrigád szorgoskodott. Elhaladtunk köztük, örök késéstől lihegő közép-európaiak, felmentünk a lépcsőn, a bejárati ajtóig, a második emeletre.

A bent poharazgató társaság később átvonult a bécsi magyar követségre, ahol (mert a hegy nem ment Mohamedhez, Mohamed jött a hegyhez) Monoszlóy éppen valami anyaországi díjat kapott, majd visszaporoszkált az említett belvárosi lakásba.

Valami folytán lemaradtunk, dolgunk végeztével loholtunk a társaság után. S mivel az ismerős kapun éppen befordult egy hölgy, nosza, megragadva az alkalmat, benyomultunk utána, megúszva a névtáblakeresést, a nyitott ablakot, a zavarkeltést, Végigloholtunk az udvaron, föl a lépcsőn, mindenütt balra, aztán jobbra (vagy fordítva), s ahol az ajtónak kellett volna lennie, egy másik ajtót találtunk. Azazhogy ugyanolyan ajtót, de nem ugyanazt. Rá kellett döbbennünk, hogy eltévedtünk. De hisz az lehetetlen, ugyanazon az úton jöttünk végig, keresztül az udvaron, föl a lépcsőn, fel a másodikra... Visszamentünk az udvarba, el a kapuig, onnan újra indulás, előre. Az udvar bal sarkában jobbra, fel a lépcsőn. Hiába. Nem maradt más, mint sorra venni minden lépcsőt. Az udvar bal sarkában, jobb sarkában, elöl és hátul, miközben egyre újabb, gyanúsan ismeretlen részletek mellett haladtunk el, még valami csenevész platánfa is elénk botladozott, ez sem volt itt, a végén már a kőműves-festőbrigádos helyiséget (folyosót? átjárót? a pokol tornácát?) se találtuk, semmi nyomot, otthagyott vödröket, létrát, ecsetet, miegymást. Ez maga a téboly! Illetlenség ennyit késni! Ráadásul azok ott fönt közben mindent megesznek, megisznak! Végleg elveszítve Ariadné fonalát, nem maradt más, mint visszatérni az utcára, ki a kapu elé, végigböngészni a neveket. Akkor derült ki, valaki játszik velünk, hiszen ott nem lakik semmilyen Monoszlóy Dezső! Hová lett az író, akinek egy órával ezelőtt kitüntetést biggyesztettek a mellére? Talán visszaszippantotta Szodoma? Talán megtalálta a gyermekkori ládát, kitört a háború utáni nagy vallásszabadság, vagy a Rézkobakok mégis bent tartották a lágerben?

E hátborzongatóan banális és keserédes, a kafkai egyetemes bolyongástól természetesen abszolút mértékben távol álló kis kalandnak egyetlen magyarázata van: a nagy sietségben — vagy tán a kapun légiesen besurranó hölgy