Irodalmi Szemle, 1999
1999/7-8 - Duba Gyula: Joyce-szal Ontario tartományban 3. (esszénovella)
Duba Gyula egyben balkánközelinek, nagyot akarónak és kiszolgáltatottnak, akkor szintén alá kell hullania, mert a jövő széleskörűen informált és gyakorlatias szemléletű nemzedékei képtelenek lesznek élni földjén. Bukása tehát többoldalúan lehetséges, s mindenképp szükségszerűnek tűnve fel, ki tudná ma még, melyik lenne inkább elfogadható! Sajnos, megérdemli sorsát. Népirtásra még mindig hajlamos, és parlamentjeiben a képviselők rakoncátlan gyerekek és hisztérikus nők módján becsmérlik egymást, miközben az emberek elégedetlenek, kiábrándultak, szenvednek. Sajnálom az aláhulló Közép-Európát. Meggondolatlan, ésszerűtlen, bűnös, gyakran elvetemültnek tűnik fel, ám talán éppen ezért mélyen emberinek mondható. Mert folyamatosan szenved! A maga módján szép is naiv romantizmusa és tragikus szenvedélye tüzében égve, ilyen pokol és purgatórium bőven termi a szellemi értékeket, művészeket Talán az lenne a legjobb, ha magától és tudatosan változna, önfegyelem és jóindulatú akarat kíséretében, tudatosan, hogy közben önmaga maradjon! De hát ilyenfokú öntudatosodásra manapság még szinte képtelennek mutatkozunk! Megéri ismét Joyce-t idézni: „Vannak bűneink vagy (nevezzük, mint az emberek általában) rossz emlékeink melyeket szívünk legsötétebb mélyein rejtegetünk, de azok csak alkalomra várnak Az ember hagyhatja, hogy emlékük ködbe vesszen, mintha valójában sohasem lettek volna, és ámíthatja magát, hogy nem is voltak, vagy másképpen voltak, ha voltak De egy véletlen szó hirtelen életre kelti őket, és feltámadnak, és szemünkbe néznek a legkülönbözőbb körülmények között, látomás vagy álom formájában, vagy miközben oboák és hárfák nyugtatják érzékszerveinket a hűs este ezüst némaságában vagy éjféli karneválokon, mikor mélyen néztünk a pohár fenekére. Nem gyötrésére látogatja meg a látomás, mintha gyűlölet hajtaná felé, s nem bosszúvágy, hogy kiszakítsa emberét az élők kötelékéből, hanem a múlt gyászpompájában, némán, távolt idézően, szemrehányón.” ODA FEL! Oda fel!, mondja kicsi Robi és az égre néz, én pedig így válaszolok: ha nagy leszel, majd ott repülsz!... ahogy az óriásgépek köröznek Ontario tartomány felett, gondolom. A szófűzés ikerpárja a messze, messze!... aztán még az is, hogy visszajönni!... s mintegy a dolgok lezárásaként: elfújta a szél! Unokám szófűzései, gyakran mondja őket s mindig ugyanúgy, az alkalom más lehet, ám a hangsúly megegyezik, azonos akcentussal ejtve ki a töredék mondatokat. Mintha elgondolkodna közben, meditálna, nem is a világnak szól a jelzés, hanem önmagának. S mintha érezné, hogy játék, de komolyan veszi. A gyerek munkája, dolga, feladata, gondja a játék! Ezért váratlan kijelentéseinek sem a valóság a késztetője, nem a jelenségekből folynak, hanem mintha ő azonosítaná vele a helyzetet. Némi fellengzős túlzással állíthatnám, hogy alkotó módon bánik velük, mint Joyce a nyelvvel! (Újabb elhanyagolhatatlan párhuzam: az ösztönösség!) A gondolat hihetetlenségét is érezve arra gondolok, hogy Robika számára ezek a csonka kifejezések és kulcsszavak valamiféle atavisztikus jelentéssel bírhatnak, és talán nem is a világ megnevezésére szolgálnak, hanem az ő legbensőbb érzései és vágyai kifejezésére. Hátha az anyanyelv érzelmi
