Irodalmi Szemle, 1999
1999/7-8 - Rácz Vince: Vakírás, 3 haiku, jövőkép, margarétás vers (versek); Történet? (novella)
Történet? elképzeli. Barátjával való beszélgetése óta mintha valamilyen, furcsán megtört prizmán át látná a képeket, egy szűrő ékelődött be ő és a világ közé. A látvány mozaikszerű darabokból tevődött össze. Ha elment volna a hídig, megnézhette volna a folyót, de mégsem tett kerülőt, fáradt lett volna és elég késő volt már. Ha felnézett volna, láthatta volna, hogy másak a csillagok, a Sarkcsillag nem volt a helyén. Fülében sípolás, alattomos, monoton zúgás, a vérerek beszűkülése. Ezzel foglalkozott pillanatnyilag. Sípolt a füle, majd kisvártatva elhallgatott. Bérházak között haladt, sűrűn sorakoztak egymás szomszédságában, előttük kis padok és bokrok, igénytelen, talán örökzöld bokrok és szemét, mely mindenütt tarkállott. Sötét kapualjak és lépcsőfeljárók tövében üresen álló kerékpárállványok. Nyomasztó éjszaka készülődött, s vele egy időjárási front, valahol a magasban egy ciklon már forgott magasan a térség felett, a titokzatos magasságokban, hangtalanul. Később maró esőt hozott. Sűrűsödött a levegő, de lehet, hogy csak a tébolyultan virágzó orgonákat érezte. Figyelmetlenségében pocsolyába lépett, feldühítette, de most mégsem káromkodott, mert távol volt önmagától, attól, hogy résen legyen, a hétköznapi lesállapottól. Ehelyett barátjára gondolt, pontosabban arra a valakire, akit barátjának vélt, akit már ismert pár éve, az emberre, akinek sorsában most a magáéra ismert. Érdekes módon ez eddig elkerülte figyelmét, valami folyton meggátolta, hogy rájöjjön a felismerésre. Az éjszaka még hátra volt, a lassú esőt hozó éjszaka, amikor majd nem fog aludni, hogy annál inkább bénító álomba zuhanjon reggelfelé. Zizegést, mozgolódást észlelt a háta mögül, a borkor ágai megzörrentek, majd hirtelen vijjogó hangot hallott. Madár csapott fel a bokorból. Súlyos szárnyai nehezen kapaszkodtak meg a levegőben, csapkodva és csak egészen lassan emelkedve szállt el mellette, aztán eltűnt az égen, ami ott sötétlett a két bérház közti résben. A madár óvatosan tűrte, míg elhaladnak mellette és csak azután csapott ki a bokorból. Megvárta míg mögé kerül, vajon miért nem azonnal. És a hangja is. Olyan furcsa volt, azelőtt sosem hallott ilyen madárhangot, igaz nem is nagyon ismerte a madarakat. Ez a rekedt vijjogás valamit felidézett benne, egy kellemetlen élményt. A villamoson történt, egy öregasszony őt megkerülve igyekezett a kiszálláshoz, mikor puha testét hozzádörgölve mögé ért és a kapaszkodón véletlenül megérintette a kezét, érezte hosszú, kampós körmeit. Undorodott tőle, szinte felfordult a gyomra. Az öregasszony szuszogva megkerülte őt és leszállt, észre sem vette, hogy egy másik emberből mit váltott ki, hogy kezük összeért. Elhessegette magától ezt az emléket és szaporábbá tette lépteit. Ezen az estén távol volt mindentől, legfőképpen önmagától. Észrevétlenül kiiktatódik a törvény, és magára marad egy időn kívüli pillanatra az, aki észreveszi. Aztán törvényt alkot, amely a másik törvény távollétét fedi csupán, és maga a hiány van jelen, teljes súlyával. Szemerkélni kezdett, olyan konok eső, mely lassan elmossa a vonásainkat és szétroncsolja az orgonavirágokat.
