Irodalmi Szemle, 1999

1999/5-6 - TALLÓZÓ - Lászlóffy Csaba: Hazá(r)dnak rendületlenül

TALLÓZÓ

amiért az utóbbi időben, nem minden célzatosság híján, többször is emlegette az akkor Felső-Magyarországhoz tartozó Kopcsányt, a Nyitra vidékét, ahol gyermekkorát töltötte, s mellesleg elég jól megtanult magyarul (honfitársai úgy mondanák: az ellenség nyelvén!), azért kár lenne őt összetéveszteni a dzsentri magyar urakkal, akik nem élhetnek meg cigánymuzsika nélkül...

Ezt a Pályi Edéi a Budapesti Hírlapiéi küldték hozzá, a Csehszlovák Köztársaság elnökéhez... Ugyanattól a laptól, mely valamikor (hány évtizede is már?) „cseh izgatónak” nevezte volt. Az idő, lám, bebizonyította, hogy ő a realitások embere volt mindig, legfeljebb hamarabb megsejtette az egyrészt aggasztó, másfelől üdvösnek mondható jeleket.

Ma engedékeny lesz, nem csupán e lerázhatatlan alak, hanem az egész ful- doklásából ocsúdni látszó magyar nemzet iránt. Végtére is, aki szabadnak érzi magát, másnak is hasonlókat kíván. Talán csak képzel?!... Mi a szabadság tulajdonképpen? A kannibálokat hagyd meg emberevőknekL. Mit szólnának ehhez a teóriához a vesztesek; hát maga Wilson elnök? Aki egy bécsi karikaturista elképzelése szerint, Európa vendégeként, nemcsak morzsákat csipeget fel, de egész népszeleteket kap be. Nyilván sokkal rágósabb eledelről van szó, mint holmi ropogós nápolyi vagy piskótaszeletekről.

És mi a demokrácia?... Ezt már az újságíró úrnak igyekszik majd kifejteni. Aki persze éhező falvakon keresztül utazott hozzá Prágába. Nemtetszéssel veszi szemügyre a fogalommal meglehetősen összeegyeztethetetlen oroszlánfejű kopogtatót az ajtón (hiába, a kétes örökség!). Májfoltos kézfejére pillant: az viszont nem zavarja. Nemrég töltötte be a hatvannyolc esztendőt... Maga is csodálkozik olykor az új állam polgárainak, különösen az ifjúságnak heves rajongásán. 1918 októbere óta változatlanul özönlenek irodájába a hódoló nyilatkozatok, a fűzfaköltők hálaadó zengeményei. Ő a gondviselés küldte Szabadító! A Nemzet Atyja! Az Államalapító Elnök! (Ez valamivel jobban hangzik.) S közben ki ne tudná, hogy Masaryk professzort örökké zavarták a nyilvános szereplések; még egyetemi óráira is szorongva készült fel mindig. Az ő életkorában persze bocsánatos bűnnek számít, ha valaki mohóbban vesz levegőt, s a túlélés, a halhatatlanság árnyékába kapaszkodik.

— A demokrácia... — kezdi Pályi Edének Masaryk elnök; de mielőtt gördülékeny hangon belefogna az interjúba, lassan felemeli kezét. Mint aki el akar hessenteni maga elől valami, valakit. Talán egy arcot. A Károlyiét, aki feleségével először ide emigrált, Prágába!... túlságosan nagylelkű voltam azon az estén (nem a francia pezsgő miatt, mivel ivásban tudom a mértéket). Hogyan is voltam képes annyira elragadtatni magam, hogy beismerjem: a trianoni béke- szerződéssel ránk tukmált területek színmagyar lakossága bizony sok gondot és zavart okoz?!... Nyilván nem csupán a magam nevében beszéltem; a Felvidéken kívül ott vannak a még magyarabb erdélyi vármegyék! Károlyi sietett belekapaszkodni a mentőszálba: ha netalán egy demokratikusabb kormány kerülne hatalomra Magyarországon is, úgy, mint nálunk?! — s már kész volt derűlátóan megítélni egy Duna-völgyi államszövetség kilátásait...