Irodalmi Szemle, 1999

1999/5-6 - TALLÓZÓ - Lászlóffy Csaba: Hazá(r)dnak rendületlenül

TALLÓZÓ

san elítélő véleményt mondani a magyarokról, de egy biztos: az utóbbi tíz év alatt még nem sikerült e nép nemességéből valamit is megpillantanunk.

— „(■■) minden uralkodó eszme, minden kényszerképzet és minden ítélő gondolatmenet, mely az általa megkövetelt határok között akarja látni a -világot•, az élet, a minősíthetetlen gazdagság, ama •valóságos viszonyok• eleven szerkezetét dúlja szét maga körül”. — írja egyik regényében. Menynyire friss ez, mennyire kötődik kifejezetten a mostani korhoz az ideológiáktól való viszolygása?

— A kommunizmus, a marxista filozófia, egyáltalán a baloldali gondolat bukásával az utolsó esély is elveszni látszik, hogy szembefordulhatunk a mostani világ százötven éve közismert undorító vonásaival. A kommunizmus nagyon is érthető kudarca lehetetlen helyzetbe hozta az embert, mert még mindig ugyanolyan elfogadhatatlan és indulatokat keltő a világ, mint amilyennek a baloldali eszme látta. Viszont most már nincs a kezében semmi, csak egy becsapottság és egy szánalmassá lett eszme, amellyel nem léphetünk fel az elviselhetetlennek ítélt valóság ellen. Az egyetlen esély, hogy mindenki egyedül keresi a megoldást. Mi okozza azt a szomorúságot, keserűséget, ingerültséget, amely megakadályoz a világ általam értett krízisére valamilyen eszmerendszerrel felelni? Az-e, hogy ez: lehetetlen? Újra kell gondolnunk egyszerűen mindent. Nagy munka. Boldogtalanul vagy boldogan üzenem annak, aki ezt olvassa: irgalmatlanul nagy teher vár mindenkire. Újra kell gondolni a viszonyát az esztétikumhoz, a történelemhez, a szerelemhez, a napfelkeltéhez.

— Az általam idézett szöveg az eszme ártalmasságáról szólt, ön viszont most az eszme fájdalmas hiányáról beszélt.

— Iszonyú fájdalmas az eszme, ha nincs, és még fájdalmasabb, ha van Csakhogy mi most nem vagyunk abban a helyzetben, hogy ez utóbbiról beszéljünk. Nem csak mi, magyarok, hanem az egész európai civilizáció nincs abban a helyzetben.

— Az előbb az újragondolásra váró fogalmak közé sorolta a szerelmet. A Háború és háborúban azt írja, hogy a szerelem a legemelkedettebb állapot.

— Az európai civilizáció sok egyéb nagyszerűség mellett létrehozta a szerelmet is, amit más civilizációban, de még a miénk bizonyos korszakaiban sem találhatunk meg az általunk ma ismert formában. A római irodalomban csekély azoknak a szerelemről szóló műveknek a száma, amelyek férfi és nő közötti kapcsolatokat írnak le. Szerelmet többnyire homoszexuálisok éreztek egymás iránt, házastársi viszonyokban elég ritka volt. A mai szerelem a középkor klasszikus századaiban született meg és virágzott. Természetesen mindez azon a lényegi különbségen alapszik, amely a szerelmet és az erotikus vonzalmat egymástól elválasztja. A Háború és háború egy bizonyos pontján annak akartam emléket állítani, hogy az európaiak csodálatos