Irodalmi Szemle, 1999

1999/5-6 - TALLÓZÓ - Bihari László: A szerelem globális hiánya (beszélgetés Krasznahorkai Lászlóval)

TALLÓZÓ

fogalma, s hogy a béke sérülékeny anyaga finoman és mélyen van elrejtve ebben a világban.

— A Háború és háború főalakja egy regényt talál a levéltárban, amelyet felrak az Internetre. A képzelt alak álma valóban megvalósult, a Háború és háború bizonyos fejezetei már olvashatóak is a világhálón. Úgy tudom, egy másik álma is valóra fog válni.

— Igen, 1999. június 27-én délelőtt tizenegykor egy emléktáblát fogunk felavatni a Schaffhauseni Múzeum falán. Ezen szerepel majd Korim Györgynek, a regény főhősének utolsó mondata. Ez a regénynek is az utolsó mondata, vagyis egy olyan műről van szó, amelynek a befejezése átnyúlik a valóságba. Egyébként a Háború és háború valóságos hősei fognak beszédet mondani az ünnepségen.

— Korim, a főhős, a regény első részében megérkezik Budapestre, az Al- mássy Téri Szabadidőközpontba, és bemegy a Balaton koncertre. Lát ott egy Vig Mihály nevű hőst, aki megzenésíti a maga depresszióját, és valahogy Vig személye meg a zenéje összhangban áll az ön sötét színekből készült műveivel. Ön is mindig inkább a hiányával mutat meg valamit, mint a jelenlétével. Miért sötét folyton az alapszín? Nagyon rosszul érzi magát itt?

— Rettenetesen rosszul. Kimondhatatlanul rosszul. És ebben a helyzetben a költészet az egyetlen védelem. Ahogyan Vig Mihálynál is. Nagyon szeretem a műveit. De ne értsen félre, egyikünknek sincs szüksége arra a sötét képre, amelyből a költészetünk származik. Csak arról van szó, hogy túlságosan védtelenek vagyunk ebben a brutális világban. Példátlanul visszataszító előzmények után az elmúlt tíz év alatt ez az ország megmutatta, hogy milyen gyomorforgató módon csúfolja meg az ajándékba kapott döbbenetes lehetőségét, a szabadságot — és ettől egyszerűen rosszul vagyok, hogy vigmihályo- san fejezzem ki magam. Magyarország többször hozott már nagyon nagy áldozatokat a politikai szabadságáért és a függetlenségéért és soha nem nyerte el, most pedig, amikor a történelmi véletlenek cinizmusának egy hibájaként az ölébe hullik ez a szabadság, ez az ember a maga legundorítóbb vonásait mutatva piszkítja be a saját történelmét. Nem azt mondom, hogy az ember undorító, hanem azt, hogy van egy undorító oldala. És ez most nagyon látszik. Bizonyos történelmi helyzetekben az ember úgy fordul a világ felé, hogy csak ez látszik belőle. Kerülném Thomas Bernhard szerepét, és nem beszélnék úgy a magyarokról, ahogy ő az osztrákokról, nem mintha nem érdemelnék meg, de most inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy láttam én már a magyarokat a legnagyszerűbb oldalukról is megnyilvánulni. Voltak már történelmi szituációk, amikor ugyanezek a magyarok a bátorságnak, a hősiességnek és a nemességnek az erényeit mutatták meg, amiről később a tanúk értetlenül számoltak be. Nehezen lehetett érteni, hogy ebből a népből — amelyről nekik ugyancsak megvolt a véleményük — hogyan támadhatott fel ilyen csodálatra méltó emberi nagyság. Ezért ódzkodom totáli