Irodalmi Szemle, 1999

1999/5-6 - TALLÓZÓ - Bihari László: A szerelem globális hiánya (beszélgetés Krasznahorkai Lászlóval)

TALLÓZÓ

nak. Ily módon mi is mondhatnánk, hogy a nyugati embernek vannak hege- liánus, kantiánus és marxista oldalai. Csak hát ez az attitűd Nyugaton feledésbe ment, mert elvált egymástól tudás és tapasztalat.

— Regényhőseinek rendszerint felkínáltatik a kérdés, hogy milyen úton kívánják megőrizni magukat a világ pusztulásával szemben. Az ellenállás melankóliája több utat is felvázol. Védekezhet az ember bezárkózással. Vagy úgy, hogy csak a szépség iránt marad nyitott. Vagy pedig tudomásul vehet és elfogadhat mindent, ezáltal magában a pusztulásban is gyönyörködnie kell. Ön milyen utat választott magának?

— Regényeimnek nem célja az útmutatás. De megértem, ha egy olvasó felismeri a saját életében az általam ábrázolt krízist és valamilyen megoldást talál a könyvben. Az ellenállás melankóliájában két egymáshoz közel álló ember kétféle utat talál. Az egyik nem veszítette el magában azt a képességet, hogy rajongással szemlélje a létezést — amire ennek a heves cinizmussal átitatott, kimerítő depressziós gyakorlatokon edzett civilizációnak egyre csekélyebb a hajlama —, a másik ember elveszítette a világ csodálatára való készségét, viszont tiszta szemmel látja, milyen elképesztő degeneráció megy végbe a kultúra legújabb kori történetében. Természetesen a könyv egyik utat sem javasolhatja az olvasónak, nemcsak azért nem, mert mindkét út problematikus. Hanem azért, mert az ember nem tudhatja magáról, amit akar. Kicsit arra emlékeztet ez, ahogyan én pórul jártam egy kiotói zen kolostorban, amint mindenki pórul jár ott, aki akar valamit. Érkezzen a leghatározottabb elképzelésekkel, sokáig nem érti meg a barátságtalan fogadtatást, amelynek látszólagos üzenete az, hogy nem kap választ. Pedig választ kap. Folyamatosan jelzik neki: hogy nem tudja, mit akar tudni. Nem ismeri a saját kérdését. Ez a hihetetlenül termékeny állapot az egyedüli kiindulási pont. És egyúttal a végpontja az eszképista életnek, amely most utolért bennünket, magyarokat is. Korunk a vakság és a sebesség, valamint a sebesség vakságának a kora, mert ezek tudják a leghatásosabban megakadályozni, hogy gondolkozni tudj a saját kríziseden. Ha valakinek fontos, hogy még a halála előtt megértsen valamit a saját életéből — nem tudom, hányan vagyunk ilyenek —, akkor megtalálhatja a kérdésére a választ bárhol, akár az én regényemben is.

— Miért lett az a címe az új regénynek, hogy Háború és háború?

— Természetesen elsősorban főhajtásnak szánom. Egyik legnagyobb élményem fűződik Tolsztoj művéhez és emberi alakjához. Másrészt azért Háború és háború a cím, mert ez a béke regénye. A könyv menekülések története a háborúk folyamatos őrületében. A menekülés egyik rétege egy kis csoport korokon át való vonulása, akik végigjárván az európai kultúra körülbelül háromezerötszáz évét, a búcsúzás gesztusával számba veszik, hogy mi volt utolérhetetlen, döbbenetes és nagyszerű ebben a kultúrában. Utolsó leltár ez, amelyben nem a borzalmakat, a megaláztatást, a szégyentelent tekintik át. És a számbavétel közben úgy találják, hogy az egyik legfontosabb érték a béke