Irodalmi Szemle, 1999

1999/5-6 - TUDOMÁNY - Popély Gyula: A „csehszlovák demokrácia” jellege az impériumváltás után (tanulmány)

A „csehszlovák demokrácia” jellege az impériumváltás után

„A jelzett alapszabályok kormányhatósági jóváhagyását meg kellett tagadnom, minthogy azok nem felelnek meg az 1508/1875. BM számú belügyminiszteri körrendelet II. és IX. pontjának, de meg kellett tagadnom a kérdéses alapszabályok jóváhagyását azért is, mert ezen egyesülés folyó évi július hó 4-én megtartott alakuló gyűlése alkalmából, valamint az azt követő társas ebéd alatt az alapítók és egyesületi elöljárók részéről elhangzott beszédek egyáltalában semmiféle biztosítékot nem nyújtanak aziránt, hogy az egyesület valóban be fogja tartani működésének az alapszabályokban körvonalazott korlátait.”17

* * *

A felvidéki magyarság mindjárt a kisebbségi sors első pillanatától a saját bőrén tapasztalhatta meg a csehszlovák áldemokrácia vele szemben megnyilvánuló hatalmi túlkapásait. A sokszor szinte tragikus, emberek és egész családok egzisztenciáját felforgatni kész folyamatok, illetve a „csak” egyes konkrét magyar személyiségek egyéni tönkretételét célzó intézkedések mellett azonban a különböző nemzeti töltetű „tyúkszemre hágások” is napirenden voltak, amelyek elkövetői csakis a magyarságellenes hangulatkeltés kétes babérjaira pályáztak. E törekvés bajnokai a különböző alkalmi megemlékezéseken és jeles napokon nagy előszeretettel nyilatkozgattak, sőt szónokoltak arról, hogy Szlovákia „még mindig” magyar többségű vidékei úgymond rövidesen ismét szlovákká változnak, mivel a magyartalanítást minden vonalon következetesen végig fogják vinni. Leginkább a városokban került sor különböző látványos magyarellenes kirohanásokra, amelyek érezhetően tovább mérgezték a már amúgy sem felhőtlen szlovák—magyar viszonyt.

A Felvidéket — azaz „Szlovákiát” — idővel teljesen homogenizálni akarók természetesen nem a magyarok beolvasztásáról, asszimilálásáról beszéltek, hanem a szlovákok úgymond „reasszimilálásáról”, vagyis „visszaszlovákosításá- ról”. E nyakatekert elmélet kiindulási pontja már akkor is az volt, hogy a felvidéki magyarok túlnyomó többsége valójában nem is „igazi” magyar, hanem elmagyarosított szlovák, akiket természetesen a szlovák nemzet fokozatosan majd visszahódít a maga számára. „A felszabadulás utáni megváltozott viszonyok közepette nem lehet más eszközünk a szilárd cseh—szlovák állam kiépítésénél, mint a reasszimiláció” — szögezte le például a Szlovák Nemzeti Párt központi napilapjának, a Národnie noviny-nak egyik vezércikke 1920 októberében. „Mindenütt visszaállítani az eredeti állapotokat. Éspedig olyan folyamatossággal, ahogy az asszimiláció is történt. Tehát nem elhamarkodottan. Fokozatosan kell eltávolítani a magyarosítás következményeit, és hazánk ösz- szes vidékére, a mi Szlovákiánk minden szegletébe el kell juttatnunk az egészséges szlovák nemzeti szellemet.”18

Ez a törekvés vált uralkodóvá az élet minden területén. A különböző szlovák társadalmi szervezetek, szövetségek és egyesületek hatékonyan szították a magyarellenesség tüzét, de a különböző rangú és rendű állami hatóságok, valamint önkormányzati szervek eljárása is hozzájárult a nemzetiségi ellenté