Irodalmi Szemle, 1999
1999/5-6 - Szalay Adrianna: Egy műalkotás megelevenedése, Michelangelo: Pieta
Egy műalkotás megelevenedése maradt apja számára, közönyös idegen. Nem kísérte ei sétáira, nem olvasott fel neki, amikor megöregedett. Amikor attól tartott, elveszíti, akkor jött rá, hogy szeretné, ha repülni tudna, hogy minél hamarabb vele lehessen, pótolni tudja az elmulasztott időt, és elmondani a ki nem mondott szavakat. Amikor idáig jutott el a mesélésben, egy pillanatra megállt. Olyan csönd volt, hogyha nem éreztünk volna erős és átható tekintetet magunkon, azt hittük volna, álmodunk. Szinte éreztem, hogy kutat bennem, valami választ keres. Majd erősebb hangon folytatta: „Semmit sem mondhatott... Mire hazaért, apja meghalt, s magával vitte fia hallgatását.” A mese után ülve maradtunk, és bámultunk érthetetlenül a fény felé, ahonnan jönni véltük a hangokat. Tanítónk járkálás- ba kezdett, s ezt onnan tudtuk, hogy a gyertyákkal megvilágított terem söté- tebb részeiben itt-ott megcsillant egy árnyalak. Az életet nem szeretitek, amikor cserben akar hagyni? „Sőt, akkor szeretitek csak igazán” — mondta. Próbáltuk magunkba szívni mondatait, melyekről tudtuk, hogy rejtett értelemmel bírnak. Jézus ekkor azt mondta, hogyha a keresztet nézve nem csupán egy haldokló embert látunk, akkor közel vagyunk hozzá, és ez a legtöbb, melyet elérhetünk. Az utolsó mondatokat azonban mindig távolabbról hallottuk. Láttuk a táncoló leveleket, éreztük a hullámzó mozgást... Majd lassan, de biztosan utaztunk a valóság felé, ráébredve, hogy az az otthonunk. A sötétség helyre rázott minket. A gyertyák elégtek, a szobor szobor volt, s mi körülötte ültünk. Hajnalodott... * A szerző 19 éves, egyetemista
