Irodalmi Szemle, 1999

1999/5-6 - Simkó Tibor: A humorista halála (elbeszélés)

A humorista halála

Lelki szemei előtt fölvillant a lány arca, amint a polcról épp emeli le a konzervet, és odaszól a kollégájának:

— Bilibül bab.

A humorista ekkor már erősen tüsszögött a lenge hálóingben, s bár nadrág is volt rajta, érezte, hogy lázas. Örült, hogy nem ment el a megbeszélt találkára; a lány is elkapta volna tőle a náthát. Örült, hogy nem láthatta a lány csal- faságát, örült a Nobel-díjnak. Öt-tíz-tizenöt év múlva biztos neki ítélik oda. Akkor majd Annáé lesz a pénz, reá hagyja végrendeletül. Hadd lássa a lány, kivel van dolga.

A humorista kabátot húzott magára, aztán megint az asztalhoz ülve megírta a babkonzerv és Anna történetét, ahogy itt előadtam.

Akkor valaki csöngetett az ajtón.

— Anna! — susogta maga elé a humorista, de amikor az órájára nézett, tudta, hogy téved: tíz óra elmúlt, s a lánynak már rég az üzletben volt a helye.

„Talán a hivatalból küldtek értem” — gondolta, hisz három hete, amióta Annát először meglátta, egyáltalán nem járt munkába. A humorista civilben a Baromfifeldolgozók Kisipari Szövetkezetének volt a könyvelője.

„Vagy a postás” — jutott eszébe. — „Mégis ki kellene nyitnom. Biztos a honoráriumomat hozza.”

Mégsem ment ajtót nyitni.

Arra gondolt, milyen szép így az élet, Annával az üzletben, a honoráriummal az ajtó előtt, a könyvelési aktákkal a munkahelyén és a Nobel-díjjal a svéd királynál. Minek ezt a szépséget megbolygatni. Miért ne maradhatna minden így, ahogy van.

Sürgető, türelmetlen csöngetés az ajtón.

Akkor a humorista óvatosan lehúzta a kabátját, kibújt a nadrágjából, félrehajtotta az ágyán a paplant, nesztelenül alája feküdt, betakarta magát, köröskörül jól betömte a takaró és az ágy közti réseket, a paplanhuzat szélét a szeme fölé húzta, és meghalt.