Irodalmi Szemle, 1999

1999/5-6 - Simkó Tibor: A humorista halála (elbeszélés)

A humorista halála többiek madártejet, pudingot, habos kávét, tortát, krémest eszegettek, ő egy fazék babot tett maga elé, azt kanalazta. — Tetszik parancsolni belőle? — kérdezte az elárusítónő. — Kérek egy dobozzal — mondta, és a háziasszonyára gondolt. Hazafelé menet ilyenek jártak a fejében: „Hűtlen lettem hozzád, Léda. Annak a babnak az ízét, amivel te kínáltál meg legutóbb, még mindig érzem a számban. Jó voltál hozzám, te tanítottál szeretni, te indítottál útnak. Az egyik babszem héja akkor a fogamba szorult, tudod, a jobb második előzápfogamba, amelyik kényes volt mindig. A te bab­szemed héját, a te utolsó ajándékodat, utolsó együttlétünk emlékét azóta is itt őrzöm a fogamban. Sajnos, azóta sokszor megcsaltalak. Te akkor májusban férjhez mentél, s én más nőkkel kezdtem ki. Rossz voltam hozzád, tudom. De a babot, az utolsó ebédet nálad, nem felejtettem el! Most ennek is vége. Haza­megyek, kimosom a fogamból a te babod héját, örökre száműzöm számból közös ebédünk ízét, Léda. Szerettelek, most elbocsátalak. Bocsáss meg, Léda!” A humoristának könny szökött a szemébe. Szerette Adyt, a mélabús hangu­latokat, szeretett sírni. A humorista alapjában véve nagyon szomorú ember volt. Aztán eszébe jutottak az étkezdei elhatározások: az érzelgősség, a dekaden­cia, az álromantika mellőzése. „Megtanulok főzni” — gondolta, s ahogy hazaért, egy lábasban vizet tett a villanymelegítőre. Bekapcsolta a rezsót, és a konzervet beledobta a vízbe. Ste- inbecknél olvasta, hogy a konzervet vízben melegítik Lám, a nagy írók, a No- bel-díjasok mind tartják a kapcsolatot az élő valósággal. A néppel. Ez az: „A néppel tűzön-vízen át!” Lelki szemei előtt a dunaőrsi Petőfi-est mottóját látta a körfüggönyös színpadon. Bettyre gondolt, az est rendezőjére, akit valaha szeretett. „Majd megmut­atom neki!” — fogadkozott a humorista. — „Majd én megmutatom! Csak ren­dezze kisded rendezvényeit, csak adja a nagyot! Majd én megmutatom! Nobel-díj vagy semmi!” Betty még nem volt neki teljesen közömbös, még érzett iránta holmi gyű­löletet, de a munkakedve már megjött. Amíg együtt jártak, nem talált magára. Most valahogy kezd föleszmélni. Aztán erre is rájött: az elárusítónő az oka. Azzal, hogy a szemébe nézett. E- lőször részvétteljesen, aztán kötekedőn, végül szerelmesen. Nagyon szép le­ány. Ki tudja, hogy hívják? Később megtudta. Három hét óta nap mint nap eljárt az üzletbe. Az eláru­sítónőt hol látta, hol nem. De hallotta, ahogy a többiek Nusinak becézik. „Túl vulgáris ez a Nusi név” — gondolta. — „Az öreg Orbán biztosan Annának szólítaná. Juhász Gyulának is Annája volt, nem Nusija.” A humorista attól a naptól kezdve tele volt tervekkel. „Kíméletlenül kigú­nyolom a hétköznapok fonákságait” — hajtogatta. Várta a nagy témát, hogy rávesse magát. És erre a babot. Három napig csak babon élt, Lédát végképp

Next

/
Thumbnails
Contents