Irodalmi Szemle, 1999

1999/5-6 - Aich Péter: Rómeó úr és Júlia (elbeszélés)

Rómeó úr és Júlia

Üldöznek, s én nem tudok mozdulni, lepedőbe burkolt rémek lökdösnek. Ne nézz oda, Júlia. Magad elé nézz, ott szebb a világ. Mit látsz, Júlia? Téged látlak, mindig csak téged látlak. Azt mondják, beteg vagy. Igaz ez? Nem lehetsz beteg, nem szabad. Nem szabad!

Júliának a lélegzete is elállt. Olyan volt ez, mint amikor bebizonyosodik az, amitől titokban féltünk, csak sejtésünket az Óperencián túlra száműztük, és Júlia ettől egészen kiborult. Beteg! Beteg! Biztosan valami náthaláz, nyugtatta magát eredménytelenül. Nem emlékezett, hogy Rómeó úr valaha beteg lett volna. Csak sejtett valamit. Rómeó úr sosem beszélt erről, hiába kérdezte. Nem lehet komoly baj, hajtogatta. Vérnyomása mégis felszökkent, halántékán érezte a lüktetést. Mikor járt nála utoljára? Jaj, régen volt. Tulajdonképpen mi baja lehet? Ki mondta, hogy beteg? Már nem emlékezett. Csak az járt az eszében, hogy Rómeó úr beteg. Beteg. Mások is betegek szoktak lenni. Nincs abban semmi különös. Mégis különös volt. Hiszen Rómeó úr az, aki beteg! Váratlanul. Váratlanul? Nagy baj lehet? Csak nem! Korai volna. Júlia úgy érezte, ha az ő Rómeója bajban van, nála a helye. Bajban? Hiszen csak beteg. Csak? Nem tudott megnyugodni. Csak ő tudna segíteni rajta. És bizonyára ő okozta mindezt, amiért úgy elhanyagolta. Szíve lángba borult, de érzelmei nem szavakban öltöttek testet, semmi határozott formájuk nem volt. Csak forrtak benne és a fejébe szálltak, mozdulatai önkéntelenek, ösztönösek lettek. Rómeó úrhoz indult. Egyszerűen oda ment, ahogy haza szoktunk menni anélkül, hogy ezt eldöntenénk vagy bármiképp gondolnánk rá.

Egy ismeretlen nyitott ajtót.

— Bocsánat — zavarodott meg Júlia, mert az első pillanatban azt hitte, emeletet tévesztett, máshova csöngetett be. — Rómeó úrhoz akartam menni.

— Rómeó úr beteg — mondta az idegen. Eléggé elutasító volt.

— Hiszen éppen azért jöttem — nyugodott meg Júlia, mert most már világos volt, hogy jó helyen jár. Amint egy kissé tágabbra nyílt az ajtó, a lakást is megismerte.

— Hát nem is tudom. Nem szabadna zavarni. Az orvos mondta. Semmiféle izgalmakkal zaklatni nem lehet.

— Komoly? — kérdezte Júlia és a szíve elszorult.

Csak nehezen tudta rávenni ezt a cerberust, hogy legalább egy percre beengedje. Oda, ahova egykor oly otthonosan járt, ahol minden zugot oly bensőségesen ismert.

— Júlia! — mosolygott sápadtan Rómeó úr.

— Már azt hittem, eltévedtem.

— Előfordul, hogy eltévedünk.

— Hogy van, Rómeó úr?

— Szép, hogy eljöttél. Nagyon szép.

— Régen jártam itt — mondta Júlia bűntudatosan.

— Jó, hogy itt vagy, nagyon jó.

Rómeó úr kinyújtotta feléje sovány karját, és tenyerébe fektette szikár ujja-