Irodalmi Szemle, 1999

1999/5-6 - Aich Péter: Rómeó úr és Júlia (elbeszélés)

Rómeó úr és Júlia

sugárzó szeme erőt adott, értelmet. Napsugár a deresedő világban. Vajon merre jár most az a szelíd tekintete? Remélem, minden rendben van vele.

— Minden oké — mondta Júlia, miközben nem nézett olyan mélyen Rómeó úr szemébe, miként azt szokta. Rómeó úr nem tulajdonított ennek nagy jelentőséget. Az igazat megvallva nem is volt ideje gondolni rá, mert Júlia azonnal az ő egészségi állapota felől érdeklődött. Csak úgy utólag volt az a kényelmetlen érzése, mintha nem kapott volna választ, mintha tudja az ég..., szóval hatodik érzékszerve szerint nem volt itt valami rendben, csak képtelen volt kibogozni, mi is lenne az.

Egyszer aztán összeakadtak a városban, szinte egymás lábára léptek, úgyhogy ezt nem is lehetett letagadni.

— Szervusz Júlia! — örvendezett Rómeó úr. — Régen láttalak. Hová mész?

— Moziba — mondta Júlia kissé zavartan. — Tegnap telefonáltam, de úgy látszik valami baj volt, mert állandóan foglaltat jelzett. Majd holnap jelentkezem, jó? — és elsietett egy — Rómeó úr véleménye szerint — nem túl szimpatikus fiatalemberrel, aki néhány lépésnyire várta.

De másnap nem jelentkezett és azután sem. Rómeó úr a fejét csóválta. Júlia ilyet nem szokott csinálni. Szerelmes lenne abba a furcsa alakba? Nahát! De aztán elhessegette a gondolatot. Nem, nem lehetek féltékeny, joga van hozzá. Én magam mondtam neki. De azért választhatna egy rendesebb ipsét. Kérdezzem meg, mi fán termett az a barátja vagy micsodája? Nem fogom megkérdezni. Jobb is. Hiszen mit mondana? És mit mondhatnék arra én? S vajon mit mondanék?

Három hét is eltelt, míg jelentkezett. Bocsánatot kért, de annyi a dolga, azt sem tudja, hol kezdje, most például vizsgára készül, rengeteg a tanulnivaló, azonban ha volna Rómeó úrnak most kedve és egy kevés ideje, egy kávéra, de csak egyre, szívesen följönne, mert aztán tovább kell rohannia.

— Akkor is örülök, ha csak rövid időre jössz — mondta Rómeó úr.

Végül két kávé lett belőle és egy hosszú beszélgetés az elégedettségről,

meg ami ezzel összefügg, s ami ennek része és föltétele és még sok minden egyébről, a jelenség fiziológiai megnyilvánulásairól, a test reakcióiról a lélek rezzenéseire, és szórták a példákat példás egyetértésben saját tapasztalásuk szerint. Már szinte kínos volt, de azért szigorúan tartották magukat az elmélethez. Szó ami szó, már rég nem beszélgettek ilyen meghitten, csak az a múltkori találkozás nem jött szóba, mert Rómeó úr tudatosan kerülte, bár Júlia legalább kétszer úgy belébotlott, hogy majdnem orra esett. Rómeó úr azonban ellágyultságában nem vette észre Júlia révedező, szomorú tekintetét. Amikor mégis rádöbbent, azzal vádolta magát, hogy érzéketlen, figyelmetlen vagy — szent isten! — talán mégis... Rómeó úr szigorúan korholta magát, amiért ilyen volt. De inkább mégsem firtatta, elfogadta, amit Júlia erről mondott, hogy ugyanis mindennek a fáradtság az oka.

Amikor elment, és Rómeó úr becsukta mögötte az ajtót, Júlia egészen ösz- szeomlott. Lerohant a lépcsőn, nehogy ott zokogjon az ajtó előtt, Rómeó úr