Irodalmi Szemle, 1999
1999/5-6 - Aich Péter: Rómeó úr és Júlia (elbeszélés)
Rómeó úr és Júlia röviden, de gyakrabban találkozzon Rómeó úrral, mert akkor puszit kap tőle és ő is adhat neki anélkül, hogy azt bárki szemére vethetné. Rómeó úr pillanatnyi zavarából Júlia pontosan megértette, miről van szó. Ő is gondolt már arra, hogy kissé nagy a korkülönbség közöttük. És ezer egyéb oka is lenne az egész ügyet a fejéből kiverni. Viszont, ha mérlegre tette, mi minden szól e kapcsolat mellett... Hogyan is mondta Rómeó úr? Ne engedje, hogy szíve az agyát terrorizálja. Hát jó. Akkor hagyjuk ki az érzelmi vonatkozásokat. Csupán intellektuális szinten ítéljük meg az egészet. Lehetséges ez egyáltalán? Júlia minden gondolatában ott volt Rómeó úr. A könyvekben minden oldalon. Az utcán minden sarkon. A tányérján és a levegőben. Elkísérte mindenüvé, mert lelkében magával hordozta. Ha biztos is volt a dolgában, akkor is kikérte Rómeó úr véleményét. Igen, igen, bólintott ilyenkor, én is úgy gondoltam. Miért van az, hogy egyforma hullámhosszon gondolkodunk, tette föl magában ismételten a kérdést, mintha ez baj lenne, s mintha volna erre egyáltalán magyarázat. Amikor nem volt valamiben biztos, Rómeó úr sosem próbálta őt meggyőzni, mégis meggyőző volt Azt mondta: Ezt neked kell eldöntened. Vagy azt: Gondolkodj, biztosan rájössz Júlia úgy érezte, azelőtt vak volt, Rómeó úr nyitotta ki a szemét. Pedig Rómeó úr ezt mindig elhárította. Szerinte éppen abban a korban van, amikor az ember fölfedezi a világot, ő csak arra ösztönözte, gondolkodjon is. S közben magát egyre vadabb kételyek kínozták. — Nem lélegezhetek helyetted, s nem lakhatok helyetted jól. A világot is neked kell fölfedezned — magyarázkodott Rómeó úr. — Csak térképet adtam a kezedbe, hogy könnyebben eligazodj. Te döntöd el, merre mész És Júlia ment. Ment ösztöne és orra után, s Rómeó urat mindig maga előtt látta, akkor is, ha nem gondolt rá. De mióta Rómeó úr homlokon csókolta, s főleg mióta csókot lopott Rómeó úr szájára, tudomásul kellett vennie, hogy teste bugyrai visszavonhatatlanul működésbe léptek. Eleinte nem is próbálkozott ellenkezni. Természetesnek találta, hogy egymáshoz tartoznak. Gyermeki naivsággal őszintén kisajátította magának Rómeó urat, s nem gondolt arra, hogy annak más érdekei is lehetnének. Végül ez sosem jött szóba, Rómeó úr sosem említett ilyet, nem is célzott rá. Júlia okkal gondolhatta, hogy az ilyen aggályok fölöslegesek. De mégis — szóval nem volt az visszautasítás, Júlia érezte, ennek nem érzelmi gátjai vannak, ez valami más volt. A fiatalsága, járatlansága, igen, valahol itt lehetett a kutya elásva, hiába volt immár főiskolás. Szerinte legalább. Mert szentül meg volt győződve, hogy ebben az esetben jó gondolatolvasó, fején találta a szöget. Meglehet, Rómeó úrnak egy tapasztaltabb nőre lenne szüksége, vonta le a következtetést. Igen, egészen biztosan! Hiszen azt sem tudom igazán, hogyan kell szeretkezni. Meg aztán bizonyára arra gondol, nálam ez csak olyan fiatalkori kilengés, múló rajongás. Neki pedig biztonságra, állandóságra volna szüksége. így lesz ez, igen, igen. A kérdés, vajon ő mit tudna adni Rómeó úrnak, nem jutott eszébe. Meglehet épp a fiatalsága gátolta, hogy tudatosítsa: adni jóval fontosabb, mint kapni. De
