Irodalmi Szemle, 1999
1999/5-6 - Aich Péter: Rómeó úr és Júlia (elbeszélés)
Aich Péter amikor Rómeó úr ajtót nyitott. Idáig mindig bejelentkezett telefonon, most történt először, hogy anélkül jött el. — Júlia! Isten hozott! Szép tőled, hogy eljöttél — örvendezett Rómeó úr, de Júlia látta, a szemében ott bujkál a kérdés: Valami baj van? — Épp rád gondoltam — mondta, miután bevezette és hozott neki egy szörpöt. — Kerestem valamit, és ezt kezdtem el olvasgatni — mutatott az asztalon heverő könyvre. — Gondoltam, ez érdekelne. Nem függött össze közvetlenül fölbolydult lelke kusza gondjaival, mégis csodaszerként hatott. Mert júlia így akarta. Rómeó úr pedig akaratlanul is elterelte gondolatait, miután ismét egy új titokzatos kamra ajtaját nyitotta föl előtte. — Köszönöm — mondta, amikor elment, de legszívesebben Rómeó úr nyakába ugrott volna, hogy ott megpihenjen. Rómeó úr mosolygott, és Júlia sem állta meg, hogy ne mosolyogjon, bár inkább sírhatnékja volt. Nem tudta, vajon hálából-e, vagy azért, mert megkönnyebbült, vagy talán inkább azért, mert szégyelte azt a félresikerült csókolózást. Mint minden, ez is egy kicsit zavaros volt, most mégis békét érzett a szíve mélyén. Vagy inkább megbékélést. Otthon csak ritkán említette Rómeó urat. Nem titkolta, csak éppen nem részletezte, miként a naplóját sem szokta másoknak fölolvasni az ember. Legfőképpen pedig azért, nehogy fölöslegesen szóba kerüljön apa, és az az egész feszültség, amelyről nem szívesen beszélt. De Júliával nem volt gond, és a mama ezt tudomásul vette. Az iskolában minden jól ment, a gyerek normálisan fejlődött, eszesedett, meg egyébként is, nagy lány már, csak lesz belőle valami, nem volt ok gyanakodni vagy bármi rosszat föltételezni. Mivel zárkózott természetű volt, vívódásait sem kötötte senkinek az orrása. Csak Rómeó úr, néha már-már mint „gyóntatóatyja", sejtett egyet s mást. Látta, hogy problémáit igyekszik becsületesen megoldani, s hogy ehhez őt amolyan katalizátornak használja. De ez nem zavarta. Emlékezett még, ő milyen vámot fizetett a zsákutcákért. Egyre gyakrabban az örömét is megosztotta Rómeó úrral. Otthon csak morogtak egyet, ha sikereiről beszámolt. Aha, jó, s ezzel el volt intézve. Hiszen megszokták már. Elkényeztettem őket, gyanakodott Júlia. Rómeó úr viszont örült. Márpedig másokkal együtt örülni sokkal jobb, mint egyedül. Nagyobb az öröm, s Júlia szeretett örülni. Amikor leérettségizett, első dolga az volt, hogy Rómeó úrhoz menjen, s eldicsekedjen vele. — Nagyszerű — ujjongott Rómeó úr és átölelte Júliát, majd homlokon csókolta. — Bocsánat — mondta aztán —, de muszáj volt. Mást persze nem is vártam tőled — tette hozzá —, de annál inkább örülök. Júliával akkor különös dolog történt. Testét furcsa bizsergés futotta át. Annyira meglepte ez az atyai csók, hogy szinte megdermedt. Vajon miért nem öleltem át én is? Egy kicsit legalább. Testének bugyrai váratlanul isme
