Irodalmi Szemle, 1999

1999/5-6 - Aich Péter: Rómeó úr és Júlia (elbeszélés)

Rómeó úr és Júlia

retlen dolgokat műveltek. Homlokán napokig égett a csók. Elképzelte, milyen lenne az ajkán, és úgy találta, hogy... Vajon viszonozni tudná? Olyan hirtelen jött! Alkalmi csókolózásait olyannak érezte, mintha csak egy almához érne a szája. Kellemes volt az íze, de nem több. Föltéve, ha nem cigizett a legényke, mert azt nem szerette. Viszont az a spontán csók a homlokára — hát igen, az más volt. Vágyat ébresztett benne, amilyet eddig nem ismert. Erről beszélt annak idején Rómeó úr? Amikor megkérdezte, hogyan ismerjük föl az igazi szerelmet, csak annyit mondott, hogy azt majd biztosan fölismeri, nem kell ahhoz bevezető tanulmány. Júlia oldalát azonban tovább fúrta a kíváncsiság. Azt már régen észrevette, hogy Rómeó úrnak és neki hasonló ízlése van, de ezen egy csöppet sem csodálkozott. Ez így van és kész, állapította meg anélkül, hogy tovább részletezte volna. Kellemes volt — ennyi. Hiszen egy húron pendülni mással önmagam igazolása. Rómeó úr itt-ott elvitte hangversenyre, kiállításra, és ilyenkor sok érdekes dolgot mesélt. Fölhívta a figyelmét olyasmire, amit nélküle nem vett volna észre. Azaz, jobban mondva, nem tudatosította volna és nem tudta volna, mihez kezdjen benyomásaival. Valami visszhangzott benne és Rómeó úr megnevezte, ennyi volt. Tulajdonképpen nem is volt más dolga, minthogy kövesse a kezébe adott fonalat. így aztán egyre mélyebben merült a világ csodálatos dolgainak fölfedezésébe.

Ám ez most valami más volt. Újra és újra fölidézte azt a nevezetes homlokcsókot, mígnem oda lyukadt ki, tulajdonképpen arra vágyik, hogy Rómeó úr ismét magához ölelje és megcsókolja. Akkor majd én is átölelem és megcsókolom, gondolta. Jaj, milyen buta voltam, hogy ezt elszalasztottam. Egyszer valamilyen kudarca miatt már elsírta magát Rómeó úrnál, s akkor Rómeó úr megvigasztalta. Nincsen semmi baj, duruzsolta biztatóan és kezét a vállára tette. Júlia nem is érezte ezt akkor, csak azt, hogy megnyugszik, mintha a vállán nyugvó kéz kiszívta volna belőle a bizonytalanságot és fájdalmat. Ám ez most valóban más volt. Egészen más. Azon törte a fejét, mit kéne csinálnia, hogy Rómeó úr ismét úgy megörüljön és csókra ragadtassa el magát. Barátok vagyunk, emlékezett Rómeó úr szavaira, csakhogy a teljességhez még hiányzott valami. Homlokán a csók úgy tündökölt, akár egy csillag. Mint egy lónak, nevette el magát és a homlokához kapott, mintha valóban ott volna és valaki el akarná lopni. Érdekes, állapította meg, tréfálni is tudok erről. Eszébe jutott ugyanis, hogy idáig az irónia mindig az elutasítás, a negatív hozzáállás jele volt nála, önvédelmi fegyver. S most elhülyéskedni az egészet, szinte méltatlanul, mégis olyan jólesik. Igaz is, múltkor egyszer azt mondta Rómeó úr, csak azt vesszük komolyan, amiről tréfálkozni is tudunk. Akkor ezt nemigen értette, most más megvilágításba került. Amiről tréfálkozni tudunk... Megpróbálta elképzelni, hogyan csinálná Rómeó úr azt, amit az ő kortársai olyan esetlenül és durván, tulajdonképpen gusztustalanul csinálnak. Hogy lehet mindez szép? Nem sikerült. Rómeó úr mindig udvarias és tartózkodó volt, ő a szavakkal simogatott meg a tekintetével, és sehogy sem tudta elképzelni, hogy a blúza alá nyúlna. Pedig... Nem tudta volna megmondani, miért jó, ha Rómeó úr