Irodalmi Szemle, 1999

1999/5-6 - Aich Péter: Rómeó úr és Júlia (elbeszélés)

Rómeó úr és Júlia

kölcsönös. Persze nem ritka az egyoldalú szerelem sem, de hát az személyhez kötődik, nem ételhez. Júlia kíváncsian figyelte magát, vajon ő érez-e ilyet. Mert Rómeó úr azt is mondta, a szerelemnek erotikus összefüggései vannak, s hogy ez eléggé fontos. De vajon milyen lehet az erotikus vágy? Olyan, mint amikor megkívánja a fagyit? Vajon hasonlíthat-e ahhoz egyáltalán? Az ösztönön alapszik, de érzelem nélkül semmit sem ér, mondta Rómeó úr. Különös dolog ez. Pedig nyilván így lesz, ha mondta.

Egyre gyakrabban járt Rómeó úrhoz, különböző okból és mindenféle ürüggyel. Mert akármi akadt, mindig föltette magában a kérdést, vajon mit szólna ehhez Rómeó úr. Pedig Rómeó úr sohasem mondta, hogy csak ezt vagy csak azt csinálja. Mindig megkérdezte, mit is akar tulajdonképpen elérni, miről van szó, és Júlia el is mondta bizonytalan véleményét. Rómeó úr néha megkérdezte, valóban úgy véli-e, hogy jó megoldást talált, de Júlia nem tudott mindig okos választ mondani, ezért kínjában elgondolkodott. Fölébredt benne a kétely és ez arra ösztönözte, hogy újraértékelje az egészet. De a döntést Rómeó úr mindig ráhagyta. Nem a demokrácia miatt, hanem mert Rómeó úr — mint vérbeli szkeptikus — saját véleményében is kételkedett. Ezért elvből sosem kívánt senkinek semmi konkrét dolgot, nehogy olyan legyen belőle, ami az illetőnek nem tetszene. Még abban sem volt biztos, vajon jó-e a kétely fölébresztése. A mániákusok boldogabbak, gondolta gunyorosan, miközben maga sem tudta eldönteni, mennyire véli ezt komolyan. így hát ali- bizmusból, ahogy ezt önmagának szemére vetette, másra hárította a felelősséget.

— Van eszed, van szíved, hallgass rájuk — mondogatta Júliának. — Csak arra vigyázz, nehogy az egyik fölülkerekedjen. Mert akkor baj van.

Ez eléggé egyszerűen hangzott, sokkal bonyolultabb volt megvalósítani. Mert rendszerint hol az esze, hol a szíve, de az egyik holtbiztosán kapáló- dzott. Hogyan is lehet a kés élén egyensúlyban tartani a libikókát, ha mindkét végén ilyen súly van, s ráadásul még rángatódzik, ugrál, sőt lobbizik is?

A fiúk kissé tartottak Júliától. Túl higgadt és intellektuális volt nekik, pubertás hülyeségeik nem érdekelték. Azaz vele nem lehetett úgy bánni, mint más lányokkal. Egy-két találkára azért ő is elment, de elég gyorsan megunta a céltalan csavargást és az üres, tartalmatlan, ezért gyakran akadozó beszélgetést. Ha azt hozta szóba, ami őt érdekelte, értetlenséggel vagy elutasítással találkozott. Á, ez hülyeség, mondták általában a fiúk, jobbik esetben pedig azt, hogy ezzel még nem foglalkoztak és másra terelték a szót, ami viszont Júlia szerint szószátyár fecsegés volt. Nem tudta elképzelni, hogy ilyen fiúval ölelkezzen és csókolózzon. Egyszer ugyan erre is sor került, de Júlián végigfutott a hideg.

— Valami baj van? — kérdezte megszeppenve a fiú.

— Nem, semmi, csak elfelejtettem, hogy valamit még el kell intéznem — és faképnél hagyta a szerencsétlent.

Egyenesen Rómeó úrhoz ment. Vaktában. Akkor döbbent rá, hova ment,