Irodalmi Szemle, 1999

1999/5-6 - Aich Péter: Rómeó úr és Júlia (elbeszélés)

Aich Péter

szén értette, hogyan találta el Rómeó úr gondolatait, hiszen azokat sosem említette közvetlenül, de emiatt nem törte a fejét, csak fokozta csodálatát. Bizonyára gondolatolvasó. Vagy mindent tud, valószínűleg az. Valahányszor elment hozzá, szorongva ment, vajon nem zavarja-e, de Rómeó úr mindig megörült neki, s ez jólesett. Nem tett föl tolakodó kérdéseket, mégis mindig a lényegről volt szó, persze elméleti szinten. Júlia így legintimebb problémáit is fölvethette, mégsem róla volt szó, hanem a jelenségről, és Rómeó úr sosem vonatkoztatta rá, habár tulajdonképpen nyilvánvaló lehetett.

— Annyi jó tanácsot kapok magától! Mivel érdemeltem ezt ki? — kérdezte egyszer Júlia.

— Ugyan már! Hiszen barátok vagyunk, hát nem?

— De igen — mondta Júlia, és igen megtisztelve érezte magát.

Rómeó úr atyaian mosolygott a lányra és arra gondolt, tulajdonképpen neki kéne hálásnak lennie. Ez a kislány azt hiszi, tartozik valamivel, holott sokkal inkább a fordítottja volt igaz. Rómeó úr úgy érezte, a lány nyíltságával, őszinteségével, érdeklődésével bearanyozza idősödő korát. Persze nem így fogalmazódott meg benne, hiszen nem volt még olyan öreg, nem is érezte magát annak, csak kudarcait vélte egy kissé túlméretezettnek. Júlia pedig minden elfogultság nélkül elfogadja, amit adni tud Végül csak annyit tudunk adni, amennyit elfogadnak tőlünk. Még akkor is, ha a szellemieket nem lehet dekára mérni, jjünt a szalámit. Többnyire nem is tudjuk, honnan származik. Egyszerűen csak van, akár a szeretet. És Rómeó úr áldotta a sorsot, hogy annak idején kiesett a hóna alól az a csomag. Váratlan napsugár, csodaszép, a léleknek balzsam, a szellemnek forrás.

Júlia a legprofánabb kérdéseket is föltette néha, mert Rómeó úr mindig komolyan válaszolt. Tulajdonképpen sosem fontolgatta, föltegye-e a kérdést, sokkal inkább az okozott gondot neki, hogyan fogalmazza meg úgy, hogy kifejezze a lényeget.

Egyszer csak úgy mellékesen megkérdezte, milyen az, ha az ember szerelmes.

— Szép — válaszolta Rómeó úr. — Róla álmodunk és rá gondolunk még akkor is, ha történetesen nem róla álmodunk és nem róla gondolkodunk. Belénk ivódik, mint szivacsba a víz. Azzal a különbséggel, hogy szívünk nem szárad ki, mint a szivacs. Föltéve, ha valóban szerelemről van szó.

Ezután másra terelődött a szó, de a szerelem kritériumai Júlia számára ezentúl adva voltak. Belénk ivódik, mint szivacsba a víz. És ott marad. Átjárja testünket, lelkünket, s tartósan ott marad. Igen. Júlia imádta a fagyit. Mit neki lepény, rétes, torta, bármiféle sütemény! Számára fagyi volt a desszert. Citromos vagy barackos — mindegy volt az neki. Fagyit minden időben, télen, nyáron, bármikor, szinte bármilyen mennyiségben. Vajon ez is szerelem? íze maga a gyönyörűség, átjárja a testemet, szinte megújulok tőle, idézte magában a fagyi iránti vonzalmát. Lehetünk egy ételbe szerelmesek? Hát, ez bizony furcsa volna. Rómeó úr is azt mondta, a valódi szerelem akkor teljes, ha