Irodalmi Szemle, 1999

1999/5-6 - Gergely József: Utak (vers)

Utak

az elhidegült űrben, a szárnytalan madarak utolsó rúgásai az Olaj vizében,

a lámpát tartó testvér-kéz hiánya a viharban, a hatalmas egyedüllétben, a mindenség hiábavaló kiáltása a rendért. Múlttalanul és jövőtlenül

a fájdalmas történelem irgalmatlan reszketésében ott lapul bennem a félelem, és nőttön-nő,

mint új Júdásnak ezüstpénze,

mint ügyeskedő percemberkék vagyona,

mint a hínár az elhagyott kutakban,

mint idegen, bizalmatlan lángok

az omlatag horizonton,

mint a fájdalom rezgése

a szomorú hangolású mélyhegedűn

a szikár éjszakákban,

mint nagy bűnöm:

az örökös nyugtalanság.

Mert nem arra megyek már én, amerre irányítanak, és sajnálom az öntelteket.

És csak futok, futok magam előtt a senki földjén,

Isten szép harangjainak közelében, a szomorú, testetlen ragyogásban, senki-hordáktól űzötten, a gőg zúzómalmai között, fanyar villámoktól ütötten, csontrácsok irgalmatlan érintésével, futok

az engedelmes, áttetsző utakon, temetetlen halottak között konokul, ás már nincs bennem irigység.

Már nincs bennem megállás, nincs stáció,

csak örökös, nyugtalan futás, lebegés a hozzám nőtt kereszttel,