Irodalmi Szemle, 1999
1999/5-6 - Gergely József: Utak (vers)
Gergely József és egyetlen eleven látomásban a tűz sírását a mindenségben. Reggelenként repedt tükrökben éhesen, szenvedőn és létezőn figyeltem, és folyamatosan utáltam magam. Tehetetlenül bámultam gyerekkori emlékeim és a tiszta mesék haldoklását, a galambok és rokon hegyek hullását a hideg óceánba, a hájfejűek farkastörvényeit a vörös csillagok árnyékában, a vereségeket, a nyomorúságot, a sebzett igéket, halk tornyok omlását és a végtelen és időtlen ürességet. És most a szkepszis kígyóitól űzötten alámerülök megbilincselt lábbal, csukottán ás szédülten, a házak alá, a föld alá egy újabb abszurd kaland félelmével a sejtjeimben. Q Istenem, én, aki már elfelejtett játszani, balgatagon a játék trónjára készültem szállni! Megint a megfejthetetlen keresztutak, a bárányok lüktető szíve a sas karmai között, a lapos, zavaros múlt kísértése, a sebek, a jaj, e jelenések szorítása, a csillogó álarcok, az ezüst halott villanása, Kusý professzor megcsúfoltatása a Hajnal első évfordulóján, új imperátorok halál-manőverezésének mesterfokai
