Irodalmi Szemle, 1999
1999/1-2 - Mács József: Öröködbe, Uram... (regényrészlet)
Mács József Monarchia kilencszáztízes éveiben Vilmos császárt csodálhatták meg a bátkaiak, most meg majd vitéz Nagybányai Horthy Miklóst, Magyarország legfőbb méltóságát! Figyelemelterelésükben az előkészület játszotta a legnagyobb szerepet, ahogy a kakastollas csendőrök megsokasodtak a Balog-völgyben. Mikor minden kilométerkőhöz párosával odaáll tak, már tudni lehetett, hogy hamarosan szemtanúi lesznek a kormányzó úr érkezésének Hiába volt azonban a csődület, emlékezetes látványban senkinek nem volt része, gépkocsik és csendőrök úgy futottak el a szemük előtt, mintha korai némafilmek vetítését látták volna! Apám furcsának találta a nagy elővigyázatosságot, de meg sem kísérelte megmagyarázni nekünk, kitől vagy mitől féltették a kormányzót? Annyit okoskodott ki az egészből, hogy nem jó az ország első emberének lenni, mindig jár valaki a nyomában, talán még a budijába sem mehet egyedül, és nem állhat meg ott, ahol akar, hanem csak ahol a testőrei jónak látják, és nem is kóstolhatja meg mások főztjét, ivóvizét, akármilyen kedvesen kínálnák is. Apámnak volt jó, nem a kormányzó úrnak mert neki nem kellett félnie senkitől, esetleg a betörőktől, de ellenük ott volt a hatharmincötös pisztolya.™ Kőművestársai Ózdra jártak dolgozni, míg ő a vásárlóival mérgelődött a Hangyában. Nem felfelé mentek, mint a republikában, hanem lefelé, szépen kerestek, és a pénzükből a kocsmában is jócskán hagytak, különösen nyáron, amikor annyi hűtött sört ihattak, amennyi beléjük fért. Persze Ózd felé is, hazafelé is, Rimaszécsen bicikliztek keresztül, ahol a vasúti sorompó közelében apám hajdani kőművestársának, Hamko úrnak volt a kocsmája. Ha megálltak nála, soha nem felejtette el megjegyezni, hogy Mács már biztosan milliomos, se nem iszik, se nem dohányzik. Ők meg csak hümmögtek, nem szóltak semmit, de rögtőn elújságolták a történteket apámnak, akinek éppen akkor Nagybalogról volt inasa, de mivel a Hangya Szövetkezet vezetése minden idejét lefoglalta, visszaadta a fiút egy odavalósi mesternek. Amit ellenben Hamko a kőművestársainak mondott, az tetszett apámnak, meglegyezte a hiúságát, s megerősítette abban a felfogásban, hogy a kőművesek az államhatár megváltozása után is szerették felhajtogatni a poharat. Ózdtól hazáig sok kocsmába betértek, s elmondásuk szerint sehol nem találkoztak olyan ivótársakkal, mint Bátkán, ahol még a pusztai juhászok is ügyeltek arra, hogy apám ne szende- rülhessen el a pultra könyökölve! Egyik őszi este is ottfelejtkezett a kocsmában a barcigazi juhász, és olyan felfordulást csinált, hogy apám sokáig emlékezett rá. Mikor elkezdett a barátjával mulatni, a cigány muzsikusoknak is velük kellett inniuk, s éjfél körül már olyan részegek voltak, hogy alig álltak a lábukon. Apám rettenetesen unta a duhajkodásukat, de ha kinyitotta a száját, hogy záróra, emberek, a barcigazi juhász rögtön belefojtotta a szót: — Én fizetek, Józsi bácsi, maga ne rendelkezzen! — mondta. Szerencsére a cigányok is unták már a dáridót, felszedelőzködtek, hogy mennek haza. A barcigazi juhász azonban útjukat állta, és ugyanúgy sorba állította őket, mint szakaszvezető a katonákat, s elcsukló hangon azt kérdezte tőlük:
