Irodalmi Szemle, 1999

1999/3-4 - Csordás János: A szekrény (novella)

A szekrény

rény ajtaja, s valami hullámokat vetve elindul alatta. Megborzadt, a lélegzete elakadt, s a sötétben elhányta magát.

...Cora feleszmélt. Fogalma sem volt arról, meddig hevert a hálószoba sző* nyegén. Percekig avagy órákig, nem tudhatta. Szédelegve felállt, s szétnézett. A szekrény becsukott ajtaján állapodott meg a tekintete. A szeme kimeredt, két kezével a hajába kapott. Sikoltani akart, de hang nem jött ki a torkán. — Marty — nyögte, s a szekrényhez tántorgott. Öklével teljes erejéből ütötte az ajtaját. Nem érdekelte a csontjáig hatoló fájdalom, szemét elöntötte a könny, hangosan zokogott. — Marty... egyetlen szerelmem... én jót akartam... te azonban nem hallgattál rám... főszerkesztő lehettél volna... Óh, te bolond! — Nekidőlt a szekrénynek, s verte a fejét a kemény fába, egyre gyorsabban, egyre erőteljesebben. A homlokán felszakadt a bőr, a seb nagyobbodott, kiserkent vére vörös nyomokat hagyott. Hirtelen felegyenesedett, elszánta magát. Kitárta a szekrény ajtaját, már nem gondolkodott. Határozott mozdulatokkal belépett az ürességbe, behúzva maga mögött az ajtót.

A szag kábította, érzékelte a nyálkás hullámokat, ahogy égetik az arcát, a mellét, a combját, a lábfejét... A bugyborékoló hang erősödött mindenhonnan előtörve, hánytatóan bűzös folyadék lövellt ki a sarkokból sisteregve, gőzölögve. Cora belevájta a körmeit az oldalfalba, próbált megkapaszkodni; ekkor vesztette el az ujjait. Egy áramlat megforgatta, s a testét iszonyú fájdalom járta át. Érezte, hogy darabolódik.

A hálószobában néma csend honolt. Aztán a szekrény böffentett egyet.

IV

Marty a fürdőszobában a csap alatt tartotta a fejét. A tarkójára zuhogó jéghideg víz jót tett neki, enyhített a rosszulléten, viszont irdatlanul zúgott a füle. Az öklendezés és a hányás alaposan kikészítette. A bűz még facsarta az orrát, s ha rágondolt, felfordult a gyomra. Már mindent kihányt.

Óriási szerencséje volt... Épp az utolsó pillanatban nyújtotta ki a lábát, így az ajtó nem csukódott be. Máskülönben megfulladt volna.

Belenézett a tükörbe. Alig akarta elhinni, hogy az a valaki, aki visszanéz rá, ő maga. Holtsápadt arcán a kínok nyomai látszottak, az ajka csupa vér volt, még mindig szivárgott az orrából. Nem kétséges: borzalmakat élt át ott abban a pokolban... Amennyiben lesz rá alkalma, kidobja ezt az átkozott szekrényt, vagy inkább egy éles fejszével apróra hasítja, mondjon Cora akár nemet is...

Cora! A padlón fekszik eszméletlenül, jutott az eszébe. Gyorsan megnedvesítette az egyik törülközőt, s kisietett a fürdőszobából. Akármit is követett el, ő szereti a feleségét, Cora az övé. Szerte a lakásban érződött a bűz, átjárta a helyiségeket.

Marty, undorodva a szagtól, belépett a hálószobába. — Cora?... Cora!