Irodalmi Szemle, 1999
1999/3-4 - Duba Gyula: Joyce-szal Ontario tartományban (esszénovella)
Joyce-szal Ontario tartományban kor! Gyakran beszélünk róla a feleségemmel, ki lehet?! Maja látásból ismeri, ám ő sem tudja, sejtése szerint, bár nem tudná megmondani, mire alapozza!, lengyel származású! Megegyezünk, hogy akár főúri utód is lehetne, ám mindenképpen polgári származású, természetesen előkelő, finom hölgy. Szerény jólneveltséget és született intelligenciát áraszt. Abban is egyetértünk, hogy gyakran magányos lehet! Talán egyetlen szórakozása, persze tévézésen és olvasáson kívül, hogy a kutyáját sétáltatja. S otthon fürdeti, fésülgeti, gondozza. Bizonyára azért, mert nincs gyereke! Történt egyszer, hogy nem a megszokott, hanem más időben sétáltunk, elkésve kissé. Akkor ő már otthon volt. Ránk mosolygott a háza ablakából és kezével csókot intett. Úgy tűnt fel akkor, hogy várt ránk az ablakban, várta, hogy megjelenünk... Mindenképpen szokatlan és furcsa ismerettség, sőt talán barátság! Nincs mód, hogy beszélgessünk, egymáshoz látványként közeledünk, pillantásunk, tekintetünk és mosolyunk közvetíti rokonszenvünket, köszönésünkkel mindent elmondunk. Viselkedésünk mindössze annyit közvetít, hogy jó látni egymást! Egy-egy alkalommal kétszer találkozunk, először az utcán, aztán a házsor mögött, s útjaink mindig a távolság közepén keresztezik egymást. Akár nevetséges is lehetne, ha nem lenne természetes, hogy ismét üdvözöljük egymást és — kissé zavartan? — mosolygunk. Néha a házak mögött, tehát hazafelé tartva már úgy köszönünk: Baj... baj... ami annyit jelenthet: viszontlátásra! A kertek alatt keskeny betonjárda találkozásaink színhelye, a kerítések mögött játszóhelyek, kiskertek, zöld gyep és hinták vagy kosárlabdakapuk láthatók, a másik oldalon pedig nem messze, füves-bokros átmenet után a vadon kezdődik. Egyre romlik az idő, már zord szelek fújnak, kicsi Robi levéleregető kedvének kedvezve — elfújta a szél! —, s az éjszakák egyre hidegebbek a tél előhírnökeiként. Egy délelőttön a kutyás hölgy nem jön szembe velünk a Misty Streeten. Kevély tacskóját középkorú, magas férfi sétáltatja, bár először látjuk egymást, ismerősként ránk köszön. Hello! mosolyog barátságosan. Lehet, hogy a felesége beszélt rólunk, töprengünk, talán sokkal jobban ismer bennünket, mint mi őt! A hölgy azonban hiányzik! Napi élményeink része, otthonosságérzetünk egyik tartozéka, melegség forrása, mely lelkünkre hat. Sétáinkhoz tartozott, megszoktuk, vártuk és örültünk neki, mi történhetett vele?! Hogyan hogy egyszerre nincs? Talán beteg vagy elutazott. Mindkettő lehetséges. Azután naponta a férj üdvözöl: hello! Egy hete várjuk a kutyás hölgyet, hiányzik nagyon. Magunk se tudjuk, miért? Hiánya csak annyi lenne, hogy egy színfolttal szegényesebb az utcakép? Vagy rövid találkozásaink ettől jóval többet jelentenek? S mit érezhet ő? A napok egyhangúsága és a magány állapotában, beteg lehet?, talán neki is szüksége lenne ránk! Életünk teli van teendőkkel és új benyomásokkal, friss élményekkel, ő azonban talán egyedül fekszik otthon, férje bizonyára dolgozik, kevesebbet látjuk a kutyával, s inkább csak délután, mit tesz magányában a női lélek? Bizonyára emlékezik! Találkozásaink szüne
