Irodalmi Szemle, 1999
1999/3-4 - Duba Gyula: Joyce-szal Ontario tartományban (esszénovella)
Duba Gyula Vörösesbarnás bundája selymes, enyhén hullámos és hosszú szálú, látnivalóan gondozott állat. Az utca felső végéről jönnek felénk, az asszony Misty Street harmadik házában lakik, lassan közeledünk egymáshoz, és az utca közepén találkozunk. Mosolyogva köszöntjük egymást: Haj... mondja a kutyás hölgy első találkozásunkkor, s mi vissza válaszul, meglepetten: haj... Valamit még mondott, nem kérdés, inkább megállapítás lehetett, boy, s Robikát nézi, s erre, hogy ne nézzen ütődöttnek, faragatlan tuskónak, kénytelenül beismertem: I DO NOT SPEAK ENGLISH! Mire ő: oh... mosolygott még kedvesebben és tovább ment. Kutyája kevésbé barátkozó s közvetlen, nem érdekeljük, elkényeztetett jószág. Nem szaglász körül érdeklődve, idegenkedve álldogál, s szinte megkönnyebbül, amikor a hölgy tovább indul. Azóta mindig köszöntjük egymást... haj... haj... vagy néha így: hello! Ha a pozsonyi utcán köszöntenék egy idegent, meghökkenve rám nézne vagy talán azt sem, és szó nélkül tovább menne. S ha a véletlen folytán másnap ismét találkoznánk és köszönteném, megütközne, talán megsértődne, gúnynak venné, jobb esetben tévedésnek, és az sem kizárt, hogy kikérné magának a dolgot, hívén, hogy froclizom. Kitchener ezen városrészében, bár nem ismerik egymást, köszönnek az emberek. Üdvözlik az idegent, bár ki tudná, ki itt az idegen és ki az őshonos, apró mosoly, barátságos pillantás kíséretében mondják, hello! vagy, haj! Már az is ismeretség, ha gyakrabban találkozunk. Értékéből semmit nem von le, hogy — nyelvi akadályok okán — nem beszélgetünk. A terhes néger mama, a Misty Crescent sarkán várja mindennap tizenkettőkor a sárga iskolabusszal érkező csemetéit, úgy üdvözöl, mintha nagyon régóta ismernénk egymást. Sosem látott férfiak és nők is ránk köszönnek, a nők leginkább haj-jal, a férfiak gyakran hello-val. Olyan életérzést sejtek emögött, hogy mindenki otthon érzi itt magát, s ugyanakkor mindenki egy kissé idegen. A gyökerek közép-európai hagyományból is eredhetnek, akár az egykori magyar parasztfalu szokásából, ahol kötelezően köszöntötték, s bár közhelyes kérdéssel!, megszólították egymást az emberek. S valami furcsa magányérzet is munkálhat benne, társakat keresünk, s minden jóindulatú gesztusnak örülünk! A másik üdvözlése érezhetően nem csupán szokás, hanem belső igény és kötelesség. Oldja az idegenséget, közösségi érzésre utal és feledteti az egyedüllét érzetét. Napközben alig látni embert, az utcák néptelenek. A házsorok közé az iskolabuszok révén délben érkezik némi élénkség, a sárga járművekből apró gyerekecskék szállnak ki, és az anyák a sarkon vagy a házak előtt várják őket. De ez csak néhány perc, s az utca ismét kihalt. A buszok kiváltságokat élveznek. A jármű minden oldalán vörös fényeket villogtat, amikor megáll, leállítja a forgalmat. Sem előzni, sem elmellőzni nem szabad! Ilyenkor néhány kamasz is élénkíti a déli „pezsgést”, gördeszkákon jönnek csattogva-csöröm- pölve az iskolából. Majd elhalnak a zajok, s az utcák ismét kihaltak... A kutyás hölgy azonban olyan állandó jelenség, akivel számolni lehet. Mindennap találkozunk. Naponta kétszer, délelőtt tizenegykor és délután négy
