Irodalmi Szemle, 1999
1999/3-4 - Duba Gyula: Joyce-szal Ontario tartományban (esszénovella)
Duba Gyula A szöveg a természetes és szellemi valóság bonyolult összefüggését és az élet és magasabb gondolati kultúra egységét (is) tükrözi! Cáfolva azon elméletet, hogy a mű cselekménye akár a holdon is játszódhat, a szöveg legyen általános, ne kötődjön helyhez, valahol egyetemes magasságban röpködjön! Az Ulysses, sokan leírták már, kitéphetetlenül Írországban gyökerezik, és eltéphe- tetlenül Dublinhoz kötött. Általa nem az egyetemesség költözik Dublinba, hanem a város maga lesz egyetemes! Joyce felsoroló kedvéről is szóltam már. Tudatosan keresi a tárgyak költészetét. S egyben a tények költészetét is! Oldalakon át képes neveket felsorolni. Szenvedélyesen keresi, bár nem mindig találja meg!, az érthetetlen szavak líráját, az értelmetlenségek költészetét, mintegy az antifogalmak romantikáját. Számára gyönyört s már-már kozmikus élvezetet szerez a dolgok sűrűjében bolyongani, s azt is megfigyelhetjük, hogy a történésekben, az emberek közötti viszonylatokban nincsenek vagy alig vannak érzések, netán szenvedélyek. Tényekkel és tettekkel találkozunk. A lapokról mintha hűvös érzéketlenség áradna kitűnő megfigyelőkészség mellett, az író lát, ám nem érez, minősítés nélkül közöl. Látásmódja mintegy objektivizált érdektelenség! Közben azonban úgy képes objektív lenni, hogy amellett végletesen szubjektív! Egy pillanatra felemelem tekintetem a könyvről és megpillantom a csip- mankokat (chipmunkok). Ketten vannak. A szomszéd madáretetője alatt keresik a fűben az elhullott magvakat, szorgalmasan majszolják, kicsiny, pofazacskós csíkos állatkák, mint a mi pelénk. Gyűjtögetők, akár a hörcsög, az ártéri fák gyökérzetében föld alatti barlangokat, vackot készítenek maguknak, két-három folyosó vezet éléskamráikba, a természetbúvárok megfigyelték, hogy annyi élelmet gyűjtenek télire, hogy tavasszal még a medvéknek is marad belőle. Legalább is így állítja Brehm apó. November végén majd kuckóikba vonulnak vissza és téli álmot alusznak. A verőfény azonban még kint tartja őket, gondosan gyűjtögetnek. Nem vesznek észre, figyelem őket. Váratlanul megriadnak, megláttak volna?, a szomszéd balkonja alá rohannak fejvesztetten, majd néhány másodperc múlva a kerítés felé menekülnek, felmásznak a vaskorlátra, és egy közeli faágra ugornak, pillanatokon belül eltűnnek. Nemsokára újra megjelennek, pofazacskóikba buzgón magvakat gyömöszölnek, ösztöneik érzik a telet. S amikor megriadnak tőlem, hasonlóképpen menekülnek. Először a balkon fedele alá, majd rövid idő után, mintha ezalatt tájékozódnának, a kerítés felé futnak, és huss fel az ágra! Menekülésük módjából arra következtetek, hogy ösztöneik késztetésére a felülről leselkedő veszély elől menekülnek. Lehet kánya, héja vagy más orvmadár. De számukra elsősorban fentről, már-már az égből jön a veszély! A csipmank nem földön járó üldözőitől fél, talán azoktól könnyebben menekül, hanem ami a magasból zúdul rá, azzal szemben tehetetlen. Amikor ösztönei veszélyt jeleznek, azt parancsolják, fedél alá, de gyorsan! Elméletem logikus és cáfolhatatlan! Érdekes is. De hátha mégsem igaz! Semmiképp nem tudnám bizonyítani. Talán maguk a csipmankok sem tudják mi
