Irodalmi Szemle, 1999
1999/3-4 - Duba Gyula: Joyce-szal Ontario tartományban (esszénovella)
Joyce-szal Ontario tartományban A CSIPMANK ÉS AZ ÍRÓ IGAZA Kihűl a verőfény, a balkonon olvasom Joyce művét A kilencszáz oldal harmadáig ástam be magam. Amikor úgy döntöttem, magammal hozom a regényt, jól sejtettem, hogy az Ulyssesszel nem lehet pajkos, szórakoztató ismeretséget kötni, vele meg kell küzdeni. Azonosulni vagy ellent mondani, nem felületesen átfutni az oldalakat és az unalmas részleteken tovább lapozni, minden szavát olvasni kell, s minden mondatát megemészteni. Közben fogcsikorgatva kell unatkozni és visszafogottan lelkesedni, a mű nyelvi anyaga, akár a tenger, nem lehet kiszállni belőle, úszni kell benne, ám akkor állandó jó érzést, az erőt adó mozgás örömét — gondolati feszültséget — és kisebb- nagyobb kilengésekkel kísért, folyamatos mulatságot okoz. Különben is valóban nehéz anyag, szórakoztató vonása, mert van ilyen!, mély és lényegi, de csak akkor fedi fel rejtett kincseit, ha mindenről elfeledkezve a szövegbe ássuk magunkat. A mű teljesen magának követel. Talán ma van az utolsó szép nap, ebéd utáni csendes, langyos verőfény. Tudat alatt, mintegy ösztöneink már érzik a hideget, ám a levegő lágy és enyhén langyos, őszi illatú. A tudat éber, az ész készenlétben, az érzékek lesben, Joyce másképp nem olvasható. Aki nem elég elszánt, bele se kezdjen! Körülöttem hervad és fakul az őszi táj. Hetek óta bámulom a kanadai ősz tomboló színeit. A szem nem győz betelni velük, és a tekintet ámulva habzsolja szépségüket, a vidék olyan tarka és az erdők annyira érzékien színesek, ez már nem is természetes talán, gondolod, festő — Csontváry? — ecsetje alkotta! Otthon a Zergehegyen vagy a gyarmati erdőben sem láttam még ilyen tiszta és érett aranysárgákat, ennyire mélyvöröset, gazdag sötétpiros színeket, talán csak Bácskái Béla festett hasonlókat gömöri élményei nyomán. Aztán a mélyzöldek árnyalatai és a barnák százféle változata, gyönyörű szürkék, mint a gerle s vadgalamb tollazata, gyöngyszerűen csillogók. Úgy érzem, bár okát adni nem tudnám, hogy itt tisztábbak és ragyogóbbak a színek, mint otthoni régiónkban, Közép-Európában. S bár már valóban tompulni látszanak, még mindig gazdagon és érzékien ülnek a táj széles vásznán, s felettük annyira mélyen és tisztán kék az ég, és a bársonyfelhők oly makulátlanok, hogy a megejtő színvarázsban a szivárványszín robbanások néma lobogásában és csendjében Joyce-t olvasni, bonyolult nyelvezetéhez láncolni a figyelmet nem könnyű mulatság. Annál is inkább, mert már — úgy vélem — értem a stílus nyelvi filozófiáját és a szöveg szerkezetét. Mondhatnám: sejtem a lényeget! (Mert Joyce-nál sok minden csak sejtés!) Ez azonban nem lazításra ösztönöz, éppen ellenkezőleg. Hogy még jobban figyeljek! Az Ulysses összetettségét és bonyolultságát abban vélem felfedezni, hogy alakjai, szereplői konkrét tárgyak, épületek és jelenségek között a földön járnak, az ember fizikai környezetében mozognak erősen, ám legtöbbször szellemi tevékenységgel foglalkoznak, gondolatokkal és fogalmakkal bíbelődnek, vitatkoznak vagy belső monológokat folytatnak.
