Irodalmi Szemle, 1999
1999/3-4 - Duba Gyula: Joyce-szal Ontario tartományban (esszénovella)
Duba Gyula makkot és virágokat, jó gazdaként viselkedik. Sokáig elpepecsel velük, magába mélyedve dolgozik. Mire gondolhat közben? Nem beszél róla, ösztöneire hallgat! Eszembe juttatja, amikor gyerekként, már iskolás voltam, a szalmakazalban ásott lyukban és padlászugokban rejtegettem a kincseimet. Kimerült — „kiégett” — zsemlámpaelemeket, cérnacsévéket (cérnásguriga), fekete ci- pőkrémes dobozokat (Schmoll-paszta), rézdrótokat és márványgolyókat (színes égetett agyaggolyók), cukorspárgákat és erős zsinegeket, parittyagumit, halbicskát és öreg rézpénzeket, patkósarkakat (parittyalövedék). A lányunk Maja gyerekkorában szekrények mélyén és fiókokban rejtegette a kincseit. A gyerek kincsek utáni vágya atavisztikus ösztön lehet. Kicsi Robi még nincs hároméves, s már sejti, hogy az ember igényli a szép dolgokat, szüksége van furcsa mütyürkékre és érdekes tárgyakra, amelyek csak az övéi, korán felébred benne az értékek utáni vágy, a birtoklás ösztöne. Az sem zavarja közben, hogy a kincsei haszontalanok, semmi értékük azon túl, hogy vannak, s az övéi, ezért rejteni kell őket, titokban tartani, vigyázni, hogy el ne vesszenek, s magában örülni, hogy birtokolja őket. Mindezzel azért foglalkozom ily részletesen, mert a játékbőség, mely otthon várja, nem tesz szükségessé ily nevetséges értékrejtegetést. A többi gyereken nem látom, hogy gyűjtögetnének, rejtegetnének, titkolóznának, hasonló „hóbortnak” és szenvedélynek hódolva, mint az unokám. S amikor a romantika fuvallata megkísérti az embert, mintha a véletlen is közrejátszana, hogy erősítse bennünk a világra való rácsodálkozást. Talán a szép idő végeként és hidegebb napok előhírnökeként, váratlanul gyors, erős szél zúdul alá a Misty Streeten, hozzánk érve felkavarja körülöttünk a száraz leveleket. Zörögve sodródnak és repülnek a sárga levelek, s a szél nem áll meg, nem csillapul. Mintha játszana a levelekkel. Mintha most éppen játékból fújna, s hogy hozzájáruljon Robika mesevilágának az elmélyítéséhez. Hirtelen ötlettel felveszek egy sárga juharlevelet, és a szélbe tartva elengedem. Magával sodorja, vadul elfújja a légáram, a levél repül, repül, már messze száll... — Elfújta a szél... — mondom, honnan jut eszembe éppen Margaret Mi- chell!, nem is sejtem. Unokám tanulékony és mohó minden csodára. Talán belső parancsnak engedelmeskedik. Felvesz a földről egy hasonló juharlevelet, feje fölé tartja és a szélbe dobja, hosszan nézünk utána, ahogy tehetetlenül forogva elrepül. — Elfújta a szél... — mondja utánam kicsi Robi. A levéldobálás a szélben legkedvesebb játéka lesz. Mi fogja meg lelkét az ártatlan játékban? Valami belső sejtelem, hogy az egyszerű jelenségek néha mély belső jelentéssel, metaforikus értelemmel bírhatnak? Aligha! Inkább a játékösztön kényszere. Hogy milyen szépen repül a levélke s mily tehetetlen, s hogy milyen erős a szél! Sorra szedi fel a leveleket, majd könnyű papírszeleteket, pitypangbóbitát, és a száguldó légáram útjába állítva elejti őket, utánuk néz, és hozzáteszi komolyan. — Elfújta a szél...
