Irodalmi Szemle, 1999

1999/3-4 - Duba Gyula: Joyce-szal Ontario tartományban (esszénovella)

Joyce-szal Ontario tartományban

jelentek a fehér telepesek, az Egyesült Államokkal szomszédos határvidék in- dusztrializált és sűrűn lakott, a lakosság nagy része itt él. Ettől a sávtól északra a vadon uralkodik, ám a civilizált tájra is lenyújtja ujjait, zilált dagadt nyelveit. Az alig néhány száz kilométeres sáv, mi ez a felette nyúló, a sarkvidék felé terjeszkedő kilométerek ezreivel szemben?, ez a műszaki gazdag övezet, már- már technikai paradicsom, nem is akar terjeszkedni, jelen méretei között jól érzi magát, sőt el van kitűnően. A vadon pedig, már említettük, lázongva és sűrűn aláereszkedik, nyelveket ölt a civilizáció „dzsungelébe”, de semmiképpen sem európai módon, ahogyan például Pozsonyban viselkedik a természet! Kezdődik a Vaskutacskán vagy a Kolibánál, távolabb Szentgyörgynél és Modornál, kultúráltan és szelíden, mintegy bocsánatkérően a Kis-Kárpátok előhegységei és erdei képében. A vadon lenyúló előőrsei itt bevájják magukat a kultúrvidékek megszervezett testébe, rendezett szövetébe, és az egyre terjeszkedő városok állandóan erdőket irtanak, hogy a házaknak teret nyerjenek. Nem messze tőlünk a Grand River kanyarjában mesterséges domb, vaslépcső vezet rá, mi célja lehet? Tiltó tábla riaszt el, hogy felmenjünk a lépcsőkön. Oldalt a mezőség rendezett, bár a távolban újabb erdőkbe ütközik, csallóközi táj lehetne! Az árterület óriásfüzeinek és toronyszerű juharfáinak aljnövényzete azonban kusza és járhatatlan, s a folyó szabályozatlan, kénye-kedvére követi útját, partszéle mocsaras, környéke vad és elhanyagolt, mint ahogy a pompás autópályák mentén is egymást váltják farmok, nyaralóépületek és elvadult horhosok.

Unokánk úgy áll a tájban, mint egy megfejtésre váró rejtély. Elemi jelenség, akit kerülgetünk, hogy a közelébe férkőzzünk. Köveket dobál a vízbe, csiszolt köveket keres, néha alig bírja felemelni, erőlködve eldobja és a locs- csanásra azt mondja: cslupp! Majd kigondol valamit, rámutat a kövekre, nagyobbakra, mint ő dobált a vízbe, te... mondja, te... és én engedelmeskedem. A nagy kövek öblösen csobbannak, kicsi Robinak tetszik a játék, még, mondja... s erre a feleségem is segít minél nagyobb köveket keresni, készségesen dobálom őket... csluppp... csluppp... cslupp... habzik a víz, s a magasba szökik, futó karikákat ereget, Robika örül. A kanadai ludak fütyülnek ránk, a vadkacsák is tovább fecsegnek, már fáj a kezem a dobálástól, unom is kissé, de buzgó unokám egyre biztat és követel: még!

Pedig itt az ebédidő, s az ő étkezése pontos és időhöz kötött. Délután aludnia kell. Maja megkért, hogy pontosak legyünk. De hát hogyan kell meggyőzni ilyen játékos, makacs kis legényt? Hiába kérjük, meg sem hallgat, nem hagyja meggyőzni magát, csökönyös, mint egy öszvér s különben is nem éhes még. Be kell őt csapnunk, mást nem tehetünk! A jó cél érdekében félre kell vezetnünk, hogy jó irányba induljon. Bizony a jóindulatú hazugság is pedagógiai eszköz lehet, ha nincs más! S mint ilyen, talán bocsánatos bűn! Honnan tudná, mit kell tennie s mit nem lehet?

— Robika... — mondom buzgón s némileg ravaszul —, tudod... unom már a Grand Rivert! Gyere, megkeressük a másik folyót...!