Irodalmi Szemle, 1999
1999/3-4 - Duba Gyula: Joyce-szal Ontario tartományban (esszénovella)
Duba Gyula beszélgetésbe, nem szól. Köveket dobál a vízbe, s hogy loccsanva belehullanak, azt mondja: cslupp! A várostól néhány száz méterre, a Brandy Crescent-től és Misty Streettől alig fél kilométerre egészen otthoninak tűnik a folyókanyar. Azonnal kitűnik azonban, hogy csupán részleteiben, mondhatnánk a vázlatában. A felületi hasonlóság mellett kitűnnek a különbözőségek. Mindenek előtt a fák! A Garam- mentén aligha vannak már ilyen óriási füzek. Elvadult, magukra hagyott veteránok. Sok száz évesek lehetnek. Óriási törzsük vadul szétágazik, oldalágaik emberderéknyiak, toronymagas viharvert óriások. Egyikükről hatalmas oldalágat hasított le a vihar, bezuhant a többi óriás közé és elszáradt, korhadó halott az őszi színpompában. A másikat kidöntötte a szél, társai még részben felfogják, ferdén, s mintegy elveszetten fekszik közöttük, roppant gyökérzete vigyorogva mered ki a földből, kaotikus dombbá púposodva. A harmadik törzset, valamivel vékonyabb a többinél, derékban tört ketté a szélvihar, ő sem zuhant a földre, megfogták a többiek, s most úgy áll közöttük, mint egy suta és roppant — rokkant — kútgém. A Grand River partján és árterületén a vadon éli ősi életét. Nem messze tőlünk kanadai ludak csapata ül a vízen. Csendben úszkálnak, hallgatagon, nem fecsegő népség. Időnként fejükkel a víz alá buknak, hátsó felük rázkódva égnek mered, nagy szakértelemmel halásznak, lárma nélkül táplálkoznak. Nem úgy a vadkacsák! Szószátyár, lármás népség. Valamelyikük állandóan megszólal, fontoskodva, mintha kényes témát dobna a társalgásba, a másik azonnal hozzászól, egy pillanatig nem nyughatnak, kacsanyelven handabandáznak. A nap melegen süt, felettünk tisztán kék az ég, ragyogó vénasszonyok nyara szeptember végén. Csak az ökörnyál hiányzik a levegőből, ahogy úszik a mező vagy a víz felett és a kórókra akadva lebegve lehorgonyoz. (Bár talán már otthon sincs őszi ökörnyál, elfogytak a kis pókok, a nagy utazók, mint annyi más!) A folyóval és az óriásfák sorsával, a hatalmas juharfák vadonával senki nem törődik, csak a természeti erők, a nap és az esők, a rohanó szelek és bosszús viharok. Messze fenn északon ered a Grand River. Ahol a rideg sarkközi éghajlat és mostoha természeti elemek uralkodnak. Félelmetes sziklahegységek és lakatlan erdőrengetegek terülnek el arra, tundrák és feltöretlen sztyeppek, meghó- dítatlan szűzföldek Szibériához hasonlítható méretekben, ásványkincsekben gazdagon. A roppant lakatlan tájat megfigyelő csomópontok és mentőállomások hálózata szövi át, mintegy civilizálva a vadont. Úttalan útjain prémvadászok, természetjárók és geológusok járnak s a mentőszolgálatok emberei, az északi zord vidéket jávorszarvasok, medvék és farkasok lakják, meg a coyo- tok, s északon talán eszkimók. Ma sem ér még oda a civilizáció, a vadászok autói alig szennyezik a végtelen térségeket. A gyárak, farmok és építővállalatok nem merészkednek arrafelé, hogy emberi vonásokkal ruházzák fel a rideg természet arcát. De erre nincs is szükség! Kanada területe nagyobb, mint Európáé Oroszországot is beleszámítva, s ezen a roppant térségen alig harmincmillió ember él. Az ország déli sávja, ahol a tizenhetedik században meg
