Irodalmi Szemle, 1999

1999/3-4 - Duba Gyula: Joyce-szal Ontario tartományban (esszénovella)

Joyce-szal Ontario tartományban

BRANDY CRESCENT 14.

Folytatódik az érzékcsalódás, mintha otthon lennénk. Róbert gépkocsija három-, négy- és ötsávos autópályán rohan, körülöttünk és szemben velünk, ugyanennyi sávon motoros járművek tömege. A táj — otthoni élmény! Erdős-ligetes, enyhén dombos vidék, nem a gömöri hullámzás, sem a csallóközi síkság lapos egyhangúsága, inkább a Mátyusföld változékony helyrajza. Vagy akár a Garammente! A tájban házak, épületek, benzinkutak és szolgáltatási gócok, helyi üzemek elszórva, rendszertelenül és esetlegesen, véletlenszerűen, mintha egy kozmikus rendezőelv kénye-kedvének kiszolgáltatva helyezték volna el őket. A szó szerinti őstermészet elemei választják el őket egymástól. Bokros ligetek és gazzal benőtt horhosok, vegetáció és civilizáció egymás mellett, s minden ésszerű rendszer nélkül. De a táj mégsem kelti a rendetlenség és elhanyagoltság benyomását, inkább olyan felismerést sugall, hogy itt nem a szűk méretű közép-európai és túlzsúfolt európai tér törvényei érvényesülnek, hanem valami más. A tágasság és szabadosság sokkal korlátlanabb törvényei, a helyrajz szinte korlátlannak tűnik fel, és a távolságok óriásiak. Emellett az élet jelei mindenütt. Ám nem a helyszűkében szenvedő, összezsúfolt életé, hanem olyan civilizációs vegetációé, melynek lélegzetvételét nem korlátozzák szoros méretek és ember ember hátán viszonyok, hanem ahol a helynek csupán a töredékét töltötték be, és a szabad terjeszkedés lehetőségei szinte korlátlanok. A képzeletnek pedig semmi nem állja útját, a lélek szabadon szárnyalhat a beláthatatlan térségek felett.

A tér birtokba vételéről hát eleve lemondunk, meddő igyekezet birkózni a végtelennel! Az idővel is sokat bajlódunk majd, már a zónaidők — hatórányi

— különbsége is erre utal, s nemkülönben Joyce műve, amelyben szintén az idővel küzd, mi fér Bloom úr egyetlen napjába? (Erről szól az Ulysses.) Tanúsága és leleménye alapján kiderül, hogy egyetlen ember egyetlen napjába ki- lencszáz nyomtatott oldalnyi esemény férhet, s amellett már-már végtelen méretű, szinte kozmikus mennyiségű ismeret térről és időről, s benne az emberről.

Minket azonban most más oldaláról érdekel leginkább az idő! Milyen jeleket hagyott rajtunk és bennünk, amióta — bár csak két éve! — Majával nem láttuk egymást? Mit tesz velünk az idő, amikor a távolságok elválasztanak? A lányunk vár, ő az, Marianna. S ez nem azt jelenti, hogy megismerjük, bár terhes, második unokánkat várja, hanem hogy lényében ő az, akit neveltünk, szemünk láttára és szoros érzelmi kötésben velünk nőtt fel, akitől nehezen búcsúztunk, amikor elment. Az idő nem tette mássá, Maja maradt. Nehézkesen mozog, ám régi a mosolya, bensőjéből derül ránk, s amikor megszólít, mintha sosem szakadtunk volna el egymástól. Kicsi Robi, az unokánk más. Alig volt féléves, amikor a Prímás téren toltam kocsiját, hó esett és szél kavarta a nagy pelyheket, majd az óvárosi Fő téren sétáltunk erőtlen napsütésben, fekete varjak vitorláztak a szélben, és templomok, paloták figyeltek bennünket. Ak