Irodalmi Szemle, 1999
1999/3-4 - Duba Gyula: Joyce-szal Ontario tartományban (esszénovella)
Duba Gyula hasznos és szükséges tudnivalókat bizonyára kötelezően ismertetik. A képzeletünket azonban még inkább megszeppentik velük! Nincs olyan fantázia, amely előre látná, mi történik, ha?!... tehát, hogy a gyakorlatban mi lenne, amennyiben használni kellene az úszó-mentőmellényeket és a vészkijáratot. Míg a képzelőerő ilyen hiábavalóságokkal — mert végül is azok! — foglalkozik, megfosztja magát annak lehetőségétől, hogy érzékelje és átélje a távolságokat. Hogy megélje méretüket! Sok szó esik róla, hogy manapság a távolságok eltűnnek. De nem azáltal szűnnek meg, hogy talán kisebbek lettek volna, hanem úgy, hogy nem érzékelhetjük a valódi méreteiket. Gyerekkoromban szekéren utaztam Lévára, dombokkal és síkságokkal tarkán szembejön a táj, a látnivalók rám rohannak és beborítanak. Órákig megyünk, lassan szekerezünk, mikor érkezünk már meg? Mintha a világ végére mennénk! A századelőn hetekig tartott a hajóút az Óvilágból az Újvilágba, s az utas megismeri a tenger végtelenségét, a tengeribetegséget, ismeretségeket köt és átél szörnyű viharokat, lelkében otthonra lel az irdatlan távolságok méreteinek és az idő lassú múlásának az érzete. Szegény kivándorló a fedélköz alatt vagy a hajófenékben imádkozik: mikor érünk már oda?! A múlt nagy utazó-felfedezői szárazon és vízen, lófogaton és teveháton, evezős csónakokon és kutyaszánokon utaztak, Körösi Csorna és Marco Polo évekig ment és bejárt vad országokat, idegen földrészeket. Az utazás, felfedezés, helyváltoztatás az időben zajlott, és számos élménnyel, tapasztalatszerzéssel járt. A század közepén is gyakori az egész napi vagy többnapos vonatozás, s a hajnalból éjszakába nyúló órák jelzik, hogy közben kilométerek százait hagyjuk magunk után. Mi azonban most egy hosszú, keskeny teremben ülünk, nyolcas sorokban, eszünk-iszunk, beszélgetünk és tévézünk vagy éppen szunyókálunk, a képernyő adatai segítségével figyeljük, hogy növekszik mögöttünk a megtett út és hogyan fogy előttünk a még megteendő, mint változik a magasság és a külső hőmérséklet, az idő álmosan poroszkál. Közben leszállunk Montrealban, és alig kilenc óra elteltével bejelentik, hogy Torontóban landolunk. Ontario tartomány majd tízezer kilométernyire fekszik Pozsonytól, ám a tudatunk alig fogja fel, és képzeletünk nem érzékeli a kilométereket. Megpróbáljuk átélni utunkat a Pozsony és Toronto ív alatti világ méreteit, de időérzékelésünk kudarcot vall és helyérzékelésünk csődbe jut. Idegrendszerünk nem élte meg a távolságot és érzékeink sem az irdatlan út lenyomatát, jellegtelen kilenc óra múltán itt vagyunk a világ másik felén. Mintha egy kozmikus méretű, titokzatos erő — a teremtővel összevethető! — felemelt volna közép-európai létünkből, és lassan, ám ellenállhatatlanul — komótosan!, mondanák palóc őseim —, kényelmesen átemelt az egykori legendák földjére, a rézbőrűek s a Nagy Tavak vidékére, talán éppen az Utolsó mohikán szülőföldjére, Ontario tartományba.
