Irodalmi Szemle, 1999
1999/1-2 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Duba Gyula: A paródia diadala (?) (Talamon Alfonz: Sámuel Borkopf: Barátaimnak egy Trianon előtti kocsmából című kötetéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE orral alig érezhető, ám égéstermékei annál veszélyesebbek, s hogy a város lakóit megmentsék a fulladásos haláltól, a gázt mesterségesen elbűzösítik, így gázömlés esetén az emberek megérzik a vészt, ám a marcona szélkakasok sorra eltűntek a girbegurba háztetőkről, és A.T. némely érzékeny ájszakáin, amilyen a mostani is, mégis érzékletesen és fájdalmasan hallotta nyikorgásukat, miután olyan lélek volt, akiben a múlt tűnő emlékei megfogható valóságként szunnyadoztak, nyikorogtak benne a szélkakasok, melyeket fiatal kora miatt soha nem látott, de olvasmányaiból tudott róluk, bár már nem voltak az esett kémények tetején, képzeletében bármikor képes volt őket életre kelteni, különösen olyankor, amikor számos gazdag szavakkal és végeérhetetlen, ám írásjeleket és interpunkciókat mindenképpen nélkülöző mondatokkal némi érdeklődésre számot tartó idegállapotokat és lelki válsághelyzeteket kívánt novellákba sűrítve elbeszélni, ilyenkor bensőjében árnyak lengtek és fogalmak tomboltak, szavak barlangjai kongtak, és rég elmúlt érckakasok csikorogtak...” ,y. nem tudom, észrevettétek-e már, barátaim, hogy hajnali kettő és négy között a zöldes szemű rémként foszforeszkáló mutatók körözése lelassul az óra számlapján, mintha láthatatlan, az éjszakák minél hosszabbra nyújtásán mesterkedő kezek akadályoznák azon tempós előrehaladását, tisztán hallom, voltaképpen csak két óra után pár percig szabályos a fémes, kattogó, percegő ketyegés a fában furatán munkálkodó szú megbízhatóságával, utána semmivé válik az igyekezet rugók, kerekecskék részéről, akár a várbörtön kazamatájában rekedt földi halandó szívverése, rémisztőén lehalkul, vontatottá válik, sőt van, hogy ki is hagy a szellemkronométer ütője, mindez talán rendjén is lenne, hiszen közülünk is számosán éljük át az éjfél utáni rettenetes nagy csendet kiszáradt torokkal, amikor világosan hallani lehet a csáprágóikat tisztogató hangyák neszezését az orrunk hegyéig húzott takaró alatt, halottmozdulatlanul, nehogy a legkisebb tollzizzenés is elárulhassa hollétünk a kátrányfekete sötét térben, melyben ilyenkor a temetők felől, a fák koronái közötti szélzúgást hallatva kísértetek veszik birtokukba a világot, függönyöket libbentve, szétszáradt padlódeszkákat roppantva igyekeznek egykori életük kedvenc helyei felé, üres kulacsaikkal a kocsmák felé iramúinak, s ilyenkor olyannyira úrrá lesz rajtam a félelem, hogy hiába tudom, ágyam mellett ott áll a pálinkásüveg, melyben előrelátóan lazán tettem bele a dugóját, karom megbénítja a babonás gyávaság, hogy kinyúljak érte, attól tartva, akasztott szörnyszülött púpját markolnák meg ujjaim, esetleg üvegemet már észrevétlenül magához vette egy, mindeddig az ágy alatt rejtőző többszörös rablógyilkos, ki a körözés elől menekül.” A két hosszúra sikeredett idézet hasonlósága, stilisztikai rokonsága látnivaló, mégsem azonosak olyan értelemben, hogy ugyanazon szerző munkái lennének. Talamon Alfonz novelláiról egy évtizeddel ezelőtt írt paródiámból való az első szöveg, míg a második idézet Borkopf-szövegei utolsó fejezetének a bekezdése. Mégsem a hasonlóságuk indokolja csupán egymás mellé so-
