Irodalmi Szemle, 1999
1999/1-2 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Duba Gyula: A paródia diadala (?) (Talamon Alfonz: Sámuel Borkopf: Barátaimnak egy Trianon előtti kocsmából című kötetéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE ben, másrészt saját magamban. Minél messzebb kerülünk egymástól, annál inkább élvezem a dolgot. — Az írás sem más: azonnal olvasni szövegemet." Nos, itt már talán mi is valóban heurékázhatunk. A szerzőnknek ebből a vallomásából ugyanis egyenesen következik, hogy az a valami, amit mi föntebb felelősségként fogalmaztunk meg, Németh Zoltán számára nem más, mint valamiféle két irányú keresés: keresés mások és saját szövegeiben és keresés „saját magában”. Másként fogalmazva: Németh Zoltán nem a külső világokban, hanem szövegekben keresi saját magát. S annyiban érzi magát megszülető világnak, amennyiben a megtalált más világoktól különbözni tud. Hogy ezt a különbözését, másságát aztán az olvasásban és írásban, vagy ha úgy tetszik: a műalkotás, a művészet felelősségteljes, kemény munkájában pillanatokra (a katharzisz pillanataira, hogy Jausra, a recepciós esztétika pápájára utaljak) elfelejtse. Mert „végül is nem marad más, mint az olvasáš'. A törlésjel alá tett saját <azaz egyszerre saját és nem saját) szövegek olvasása. Ha jól sejtem, nem más ez, mint az a végső vigasz, amelyet a művészet vonatkozásában Prousttól Jean-Paul Sartre-ig és a legmaibb Vonnegutig már annyi művész megfogalmazott, s amely szerint a világunk, az életünk, Trimal- chiónak ez az abszurd lakomája csak művészetként, vagy az irodalmat tekintve s ha úgy tetszik: szövegként viselhető el. Németh Zoltán számára sem marad más, mint az olvasás és írás: menekülés a művészet munkatáborába, amely furcsa, gyötrelmes azílium ugyan, de mégiscsak azílium. Isten hozta benne Németh Zoltánt, az író-kritikust. Üzenem neki, hogy egyet se féljen, vagyunk már itt ebben a gyötrelmes-vidám lágerben néhányan! TŐZSÉR ÁRPÁD A paródia diadala (?) Talamon Alfonz: Sámuel Borkopf: Barátaimnak egy Trianon előtti kocsmából „... a későbbiek folyamán beigazolódott, hogy azon az éjszakán A.T. szükségszerűen indult nyugtalan kóborlásra, céltalanul és mintegy keresve valamit, melynek mivoltáról különben halvány fogalma sem volt, tapogatózva slattyogott a belvárosi házak között, szorosan a fal mellett járt, és tétova kezével borzongva tapogatta a csupasz téglák és hulló vakolatfoltok érdes felszínét, akárha lúdbőröznének a falak, gondolta szorongva, vajon mit éreznek, mi történik velük?, igen, a házak, a kegyetlen középkor késői emlékei melyek kéményén már évtizedek óta nem nyikorognak a harcias szélkakasok a különféle égtájak felől érkező szelekben, szavukat sem hallatják, miután a kék munkaruhás, vagyis overallos szerelők és vidám fekete kéményseprők régen leszerelték őket, még azokban az időkben, amikor a belváros fűtését átállították központi rendszerekre vagy a távoli, keleti sztyeppékról végtelen hosszú, földbe süllyesztett csőkígyókon érkező földgázra, melynek illata közönséges