Irodalmi Szemle, 1999
1999/1-2 - NYELV ÉS ÉLET - Deme László: Anyanyelvűnk szolgálatában
NYELV ÉS ÉLET DEME LÁSZLÓ Anyanyelvűnk szolgálatában (Át-, vissza- és előretekintés Jakab István köszöntéséül) Huszonegy éve, Nyíri Antalt köszöntve születésnapja alkalmából, bevezetőül ezt írtam: „Az életkor persze önmagában nem érdem. De minél hosszabb, annál több lehetőséget ad érdemek szerzésére és gyarapítására". (Néprajz és Nyelvtudomány XXI, 5; 1977.) Most, jeles kollégánkról és kedves barátomról, Jakab Istvánról szólván, ennyivel mindenképpen meg kell ezt toldanom: „...ha van benne elég erő, akarat és elhivatottság megküzdeni környezettel, körülményekkel és a hivatalnak packázásaival”. 1. Nyelvészről lévén szó, hadd kezdjem érdeklődésének tárgyával, magával a nyelvvel. — Az ember gyereke biológiailag embernek születik, de valóban emberré azzal válik, hogy — először közvetlen, majd szélesebb — környezete megismerteti vele a világot, annak részleteit s ezek bonyolult viszonyait, mozgását, működését; átadván a közösség új tagjának a társadalom (s rajta keresztül az emberiség) addig megszerzett ismereteit, tapasztalatait. Ennek az átadásnak nem éppen egyetlen, de kétségkívül leghatékonyabb eszköze a nyelv, amelynek szavai rögzítik a valóság elemeiről kikristályosított fogalmakat, nyelvtani elemei ezek kapcsolatait, használati szabályai pedig az egymás megértésének és — ami nem kevésbé fontos — a magunk megértetésének k özösen kialakított formuláit. A nyelv tehát egyszerre kapcsol a valósághoz és az azt megismertető közösséghez, mint az emberi beszédtevékenység eszközrendszere. Ám a tevékenység maga, meg a tevékenység során születő eredmény már nem nyelv, hanem beszéd, illetőleg egységnyi megjelenési formájában: szöveg. Minthogy azonban minden emberi beszéd valamilyen nyelv anyagából és törvényei szerint épül fel, az emberi beszéd — formája és megformáltsága oldaláról nézve — nyelvhasználat, funkciója felől közelítve pedig kommunikáció, mégpedig annak legemberibb formája: nyelvi kommunikáció. Hogy az emberi társadalmak a kommunikációs képességnek ezen a fokán állnak, ilyen eszközével bírnak, s egyedeiket ennek segítségével kapcsolják magukhoz, azt a nyelviség kifejezéssel jelölhetjük. Ezek szerint a nyelviség — mint tény és adottság — arra épül, hogy az emberi nem egységei, az együttélés alapját jelentő mikrotársadalmak, olyan eszközt fejlesztettek ki és használnak fel, amely a felhalmozódott tapasztalatokat mentális úton átadhatóvá-átvehetővé teszi, minthogy segítségével a spontán önkifejezés szolgáltatta tájékoztatás a valóságot elemeiben, részleteiben és szerkezetében is tükrözni képes ábrázolássá vált. 2 Ám „a” nyelv nem létezik, miként „a” társadalom sem; csak konkrét nyelvek vannak és azokat kialakító és használó mikrotársadalmak. És „a” nyelv mindenki számára az anyanyelve, amelynek segítségével az őt körülvevő
