Irodalmi Szemle, 1999

1999/1-2 - NEGYVEN ÉVES AZ IRODALMI SZEMLE - Szeberényi Zoltán: Az elhivatottság tudatában

Negyvenéves az Irodalmi Szemle

határozatlan időre közlési moratóriumot róttak ki rájuk. Nincs természetellenesebb jelenség, mint a némaságra ítélt író, torkára fojtani a szót annak, akinek életeleme a közlés. Mégsem ezek az eltiltások voltak a legszörnyűbbek az irodalmi élet egészére való tekintettel. Ezek személyre szóló és korlátozódó intézkedések voltak. Sokkal alattomosabb, bomlasztó hatású volt az az állítólag le nem írt, de annál precízebben betartott névsor, amelyet minden főszerkesztő ismert és betartott. Jellemétől, bátorságától, esetleg a fején őrzött vaj mennyiségétől függően aprólékosan, helyenként személyi ambícióktól fűtötten túllihegve a hivatalos sugallatot (elég fellapozni az Új Szó, a Hét, az Új Ifjúság, a Szabad Földműves stb. korabeli számait), vagy némi, sokszor nem kevés kockázat vállalásával, lazítani az elvárásokon. Kiemelkedett ezek közül a Duba Gyula irányította Irodalmi Szemle. Lapjain a legtöbb más lapokból kitiltott szerző megjelenhetett. Ebben döntő szerepe volt a főszerkesztő toleráns, értékközpontú gondolkodásának, kompromisz- szumkészségének. A nagy nyomás, különösen Bábi Tibor támadásai és fenyegetőzése hatására azonban munkatársi gárdája megváltozott. Tőzsér 1971-ben, Koncsol 1974-ben kivált a szerkesztőségből.

Duba Gyula 1968. szeptember 1-től 1983. szeptember végéig, tehát másfél évtizedig töltötte be a főszerkesztő tisztét. Az általam felidézett korszak nagyobbik felében az ő személye határozta meg a lap arculatát. Munkásságát a róla szólók eltérő előjellel értékelik, sokan túlzó óvatosságban, sőt bátortalanságban marasztalják el. Az események, a történelmi fordulatok ismeretében inkább úgy tűnik fel, hogy az adott helyzetben szerencsés rátalálás volt az ő személye. Rendkívüli körülmények között állt a lap élén. Nehéz elképzelni, hogy miként alakult volna egyetlen irodalmi folyóiratunk sorsa az ő szorgalmas, eltökélt irodalomközpontú gondolkodása, toleranciája, kompromisszumkészsége, lavírozó képessége stb. nélkül. A hivatalos szervek árgus szemekkel figyelték a lapot, hogy a legelső alkalommal lecsaphassanak rá. A legkisebb ürügy is kellemetlen zaklatásokat vont maga után. Tóth László, a lap későbbi munkatársa említi visszaemlékezésében, hogy az 1977-es évfolyam tíz számából nyolcat feljelentettek. Ilyenkor Canossát volt kénytelen járni a főszerkesztő minden egyes alkalommal a felsőbb pártszerveknél. A közben kiegészült szerkesztőség mindent megtett, hogy az egyre fokozódó ideológiai nyomás és létbizonytalanság ellenére megőrizze a lap a korábban kivívott státuszát, betölthesse a nemzetiség mindenes fórumának, szellemi fókuszának szerepét. Hogy nemzetiségi történelmünk e nehéz időszakában a Szemle irodalmunk nélkülözhetetlen fenntartó centruma, szervezője, tehetségek elindítója, olvasóink nevelője maradhasson. Már a konszolidációs folyamat elején, 1971-ben eltávozott Tőzsér helyét a fiatal, rendkívül ambiciózus angol—magyar szakos tanár, reményteljes kritikus, Zalabai Zsigmond foglalta el. Ő is támogatta azt a koncepciót, sőt változatos ötletekkel frissítette, hogy a Szemle igyekezzen minél inkább irodalomközpontó lenni, de a sajátos nemzetiségi helyzetre való tekintettel karolja fel a társadalomtudományok egyéb területeit is, helyet szó-