Irodalmi Szemle, 1999

1999/1-2 - NEGYVEN ÉVES AZ IRODALMI SZEMLE - Szeberényi Zoltán: Az elhivatottság tudatában

Negyvenéves az Irodalmi Szemle

rítson eredményeik közlésére. így tanúi lehetünk képzőművészeti, művészettörténeti, zeneművészeti, néprajzi, szociológiai, szociográfiai, nyelvtudományi, hely- és művelődéstörténeti és természetesen irodalomtörténeti tanulmányok születésének, s egyáltalán — nemzetiségi tudományosságunk fejlődésének, önállósodásának.

A szerkesztési elképzelés és gyakorlat másik jellemző vonása az ún. népfrontosság elvének érvényesítése. Ez azt jelenti, hogy irodalmunk minden arra érdemes alkotója előtt nyitva állt a lap. Nem egy esetben öt generáció alkotóinak műveit olvashattuk ugyanabban a számban. Mindamellett igyekezett a szerkesztőség megőrizni a színvonalat, megörökíteni minden értéket, s kiküszöbölni az álértékeket, az üres pózt, a formalizmust. Nem lehetett köny- nyű a konszolidáció kultúrpolitikai elvárásai, művészetellenes követelményei és a saját esztétikai normák és eszmények között lavírozni. Gyakran jelentek meg hagyományos versek mellett elvont, kísérletező, intellektuális töltésű szövegek. A legtöbb folyóiratszám szinte elmaradhatatlan jellemzője volt a heterogenitás vagy a művészi-eszmei eklekticizmus. A korábban sűrűn előforduló viták, divatos ankétok helyett inkább a művek vitáztak, hangtalanul bár, de talán nem kevesebb eredménnyel. Hiszen a korábbi, egymást sűrűn követő viták nem hoztak látványos eredményeket. A konszolidáció korszakának ritkábban felhangzó vitái, ankétjai, körkérdései stb. túlságosan ideológiai természetűek, többnyire túlpolitizáltak voltak. Egy vitáról szólni kell mégis, melyet az Új Szó kulturális rovatának vezetője, Szilvássy József indított el napilapunk hasábjain, Irodalmunk szemléje-e az Irodalmi Szemle? címmel. A konszolidáció feszült, gyanakvással, bizalmatlansággal telt légköre, a perspektíva hiánya kedvezőtlenül hatott irodalmi életünkre. Látványosan lecsökkent az alkotókedv, különösen a derékhadnak nevezett korosztály és az idősebbek körében. Sok alkotó elkedvetlenedett, nem kevesen, főként az idősebbek, elhallgattak. Az Irodalmi Szemle nem kerülhette el a körülmények hatását. A hetvenes évek közepére sokat veszített megszokott jellegéből, színességéből, megfakult népfrontossága is. Megbomlott belső egyensúlya a hagyomány és megújulás, az idősebb, konzervatív alkotók és a kísérletező, új, modern, sőt posztmodern tendenciákat szorgalmazó fiatalok között az utóbbiak javára. Az olvasóközönség egy részének, főként a hagyományos formákhoz szokottak érdeklődése emiatt erősen hanyatlott. Szilvássy e jelenségek nagy részét a szerkesztőségi koncepció bizonytalanságának, illetve teljes hiányának tulajdonította. Cikkében a hullámzó színvonal, a heterogenitás és még sok egyéb mellett az irodalmon kívüli témák eluralkodását vetette a szerkesztőség szemére. A szerkesztőség nevében Duba válaszolt. Elismerte a bíráló javító szándékát, helyenként az igazát is, de az egész szlovákiai magyar irodalomra érvényes argumentációval megvédte az időközben megújult szerkesztőséget (Zalabai helyét Tóth László, Koncsol helyét Varga Imre, az Egyszemű éjszaka költőgárdájának két kiemelkedő alakja foglalta el). S egyúttal hosszú évekre felvázolta a szerkesztőség munkaprogramját. Terjedelmes hozzászólásában